Miklós Radnóti - Radnóti Miklós

Miklós Radnóti, birth name Miklós Glatter (May 5, 1909, Budapest, Austria-Hungary – November 10, 1944, near Abda, Hungary) was a Hungarian poet who fell victim to The Holocaust.

Radnóti was born into a bourgeoisie Jewish family. His life was considerably shaped by the fact that both his mother and his twin brother died at his birth. He refers to this trauma in the title of his compilation Ikrek hava ("Month of Gemini"/"Month of the Twins").
Though in his last years, he was being violently expelled from Hungarian society (because he was a Jew), he identified himself very strongly as a Hungarian through his poems. In his poetry, avant-garde and expressionist impressions mingle with a new classical style, a good example being his eclogues. His romantic love poetry is notable as well. His 1935 marriage with his wife Fanni Gyarmati (born 1912) was an exceptionally happy one.
Radnóti converted to Catholicism in 1943. This decision was partly prompted by the persecution of the Hungarian Jews (from which converts to Christianity were initially in part exempted), but partly also with his long-standing fascination with Catholicism.

In the early forties, he was conscripted by the Hungarian Army, but being a Jew, he was assigned to a weaponless support battalion (munkaszolgálat) in the Ukrainian front. In May of 1944, the defeated Hungarians retreated and Radnóti's labor battalion was assigned to the Bor, Serbia copper mines. In August of 1944, as consequence of Tito's advance, Radnóti's group of 3200 Hungarian Jews was force-marched to Central Hungary, which very few reached alive. Radnóti was fated not to be among them. Throughout these last months of his life, he continued to write poems in a little notebook he kept with him. According to witnesses, in early November of 1944, Radnóti was severely beaten by a drunken militiaman, who had been tormenting him for "scribbling". Too weak to continue, he was shot into a mass grave near the village of Abda in Northwestern Hungary. Today, a statue next to the road commemorates his death on this spot.

Eighteen months later, his body was unearthed and in the front pocket of his overcoat the small notebook of his final poems was discovered. (His body was later reinterred in Budapest's Kerepesi Cemetery.) These final poems are lyrical and poignant and represent some of the few works of literature composed during the Holocaust that survived. Possibly his best known poem is the fourth stanza of the Razglednicák, where he describes the shooting of another man and then envisions his own death.

Radnóti Miklós (Budapest, 1909. május 5. – Abda, 1944. november 9.) magyar költő, a modern magyar líra kiemelkedő képviselője.

Radnóti Miklós 1909. május 5-én született Budapesten, a Kádár utca 8-ban egy asszimilált zsidó családban. Születése édesanyja, Grosz Ilona (1881–1909) és ikertestvére életébe került. Édesapja, Glatter Jakab (1874–1921) kereskedelmi utazó volt.
A Szemere utcai elemiben (1915-19), a Markó utcai főreáliskolában (1919-23) és az Izabella utcai Báró Wesselényi Miklós fiú felső kereskedelmi iskolában (1923-1927) végezte tanulmányait. 1927 júniusában érettségizett. 1921. július 21-én agyvérzésben meghalt édesapja.
1926 őszén megismerkedett leendő feleségével, Gyarmati Fannival. Közösen csatlakoztak a Magyar Ifjúsági Balassa Bálint Irodalmi Körhöz. 1927-28-ban elvégzett egy tanévet a csehországi Liberec (Reichenberg) textilipari főiskoláján, majd onnan visszatérve nagybátyja nagykereskedésében helyezkedett el. Októberben barátaival 1928 címmel irodalmi folyóiratot indítottak. A lapnak két száma jelent meg, s Radnótitól két verset (Sirálysikoly, Szegénység és gyűlölet verse) közölt. 1929-ben a fiatal csoportosulás Jóság címmel önálló antológiát jelentetett meg, amelyben Radnóti már tizenkét verssel szerepelt.
A nyári szünidőt a rokonoknál, Trencsénben töltötte. Decemberben gimnáziumi különbözeti érettségi vizsgát tett annak érdekében, hogy felsőoktatási tanulmányokat folytathasson. 1929-30-ban részt vett a Kortárs című, avantgárd szellemiségű folyóirat megalapításában és szerkesztői munkájában. Ősszel beiratkozott a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karának magyar-francia szakára. 1931-ben bekapcsolódott a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tevékenységébe.
Április 11-én a budapesti törvényszék utasítására házkutatást tartottak nála, verseskötetének maradék példányait elkobozták, vallásgyalázás és szeméremsértés vádjával eljárást indítottak ellene. A nyári szünidőt Franciaországban töltötte. December 8-án zárt tárgyalás keretében a Töreky-tanács nyolcnapi fogházbüntetésre ítélte. 1932. május 18-án az ítélőtábla Gadó-tanácsa helybenhagyta az elsőfokú ítéletet, de annak végrehajtását felfüggesztette. Júniusban a Valóság című folyóirat munkatársa volt. Júliusban Bálint Györgyéknél, Tátraszéplak közelében nyaralt. Ősszel tanári alapvizsgát tett. Részt vett az Országos Ifjúsági Bizottság szegedi csoportjának, valamint a Hétvezér utcai munkásotthon szavalókörének munkájában.
1933-ban a Művészeti Kollégium művelődési programja keretében előadást tartott. 1934 májusában sikeres doktori szigorlatot tett. Júniusban summa cum laude minősítéssel a bölcsészettudományok doktorává avatták. Kaffka Margit művészi fejlődése című doktori értekezését az egyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézete és a Művészeti Kollégium is kiadja. Elkészíti francia szakdolgozatát, majd Müller Lajos nyomdász jóvoltából a Gyarmati Könyvnyomtató Műhelyben külön kötetben is megjelenik Ének a négerről, aki a városba ment című költeménye. A Nyugat 3. nemzedéke munkatársa lett.
1935. augusztus 11-én feleségül vette Gyarmati Fannit, s a Pozsonyi út 1. számú házban béreltek lakást. A nyarat az apósa által bérelt, Diana út 15/B. szám alatt lévő családi házban töltötték. 1936-ban rendszeres résztvevője a Tóth Árpád Társaság felolvasóestjeinek. 1937. január 18-án Baumgarten-jutalomban részesült. Nyáron feleségével egy hónapot töltöttek Párizsban. Megismerkedtek Pierre Robin francia költővel. Részt vettek július 24-én a Spanyol Köztársaság melletti szolidaritás jegyében rendezett nagy tömegtüntetésen.

1938 nyarán egy hetet a francia Pen Club meghívására, további három hetet magánemberként újra Párizsban töltött feleségével. Hozzákezdett Guillaume Apollinaire verseinek fordításához. 1940-ben megjelent a Vas Istvánnal közösen fordított Guillaume Apollinaire válogatott versei. Szeptember 6-ától munkaszolgálatra hívják be Szamosveresmartra, majd decemberben két hétig a tasnádi büntetőtáborban dolgozott. December 18-án szabadult.
1941 októberében sajtó alá rendezte József Attila fiatalkori verseit, Galamb Ödön visszaemlékezésének függelékeként Makói évek címmel. November 1-jén részt vett Kossuth és Táncsics sírjánál rendezett néma tüntetésen. 1942-ben a Hungária Kiadó gondozásában megjelent külön füzet formájában Naptár című versesfüzete. Március 15-én részt vett a Történelmi Emlékbizottság kezdeményezte háborúellenes tüntetésen a Petőfi-szobornál. Július 1-jén újabb munkaszolgálatos behívót kapott. Többek között Élesden és a hatvani Cukorgyárban dolgozott. November 19-én egy pesti ládagyárba vezérelték. Aláírásgyűjtés kezdődött a kiszabadítása érdekében. 1943. május 2-án a budapesti Szent István Bazilikában megkeresztelkedett.

1944-ben Karunga, a holtak ura címmel megjelentek néger mesefordításai. Május 18-án újabb munkaszolgálatra hívták be. Az ukrán fronton tejesített szolgálatot. 1944 májusában a magyar hadsereg visszavonult, és Radnóti egységét a jugoszláviai Bor melletti munkatáborba vezényelték. Június 2-án érkezett meg a Lager Heidenauba. Radnóti ekkor verseit egy kis noteszbe írta fel, melyeket szétosztott barátai között. Azt akarta, hogy aki tudja, vigye magával a háború után, és jelentesse meg. Versei (Többek között a Hetedik ecloga és a Razglednicák) a tábori élet sötét körülményeit mutatták be, vagy szerelméhez, Fannihoz szóltak.

Augusztus végén a bori tábort felszámolták, és az ott élő 3200 zsidót Magyarországra vezényelték, hogy onnan deportálják őket. Az út folyamán a csoport nagy része meghalt a nehéz körülmények miatt. Radnóti az út folyamán még elkészítette utolsó verseit, köztük az Erőltetett menet címűt is. Szemtanúk szerint az amúgy is legyengült költőt egy részeg tiszt abronccsal erősen megverte, mivel "firkálgatott". Mivel ő és társai képtelenek voltak tovább haladni, a tisztek a Győr közeli Abda község határában tömegsírba lőtték őket. 18 hónappal később exhumálták, és ekkor találták meg zubbonya zsebében a noteszét, benne utolsó verseivel.

Részlet a Razglednicákból:

Mellézuhantam, átfordult a teste
s feszes volt már, mint húr, ha pattan.
Tarkólövés. – Így végzed hát te is, -
súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan.
Halált virágzik most a türelem. -
Der springt noch auf, – hangzott fölöttem.
Sárral kevert vér száradt fülemen.

(Szentkirályszabadja, 1944. október 31.)

Antal Szerb - Szerb Antal

Antal Szerb (May 1, 1901, Budapest - January 27, 1945, Balf) was a noted Hungarian scholar and writer. He is recognized as one of the major Hungarian literary personalities of the 20th century.

Szerb was born in 1901 to assimilated Jewish parents in Budapest, but baptized Catholic. He studied Hungarian, German and later English, obtaining a doctorate in 1924. From 1924 to 1929 he lived in France and Italy, also spending a year in London, England.
As a student he published essays on Georg Trakl and Stefan George, and quickly established a formidable reputation as a scholar, writing erudite studies of William Blake and Henrik Ibsen among other works. Elected President of the Hungarian Literary Academy in 1933 - aged just 32 -, he published his first novel, The Pendragon Legend (which draws upon his personal experience of living in Britain) the following year. His second and best-known work, Utas és holdvilág, known in English as Journey by Moonlight, came out in 1937. He was made a Professor of Literature at the University of Szeged the same year. He was twice awarded the Baumgarten Prize, in 1935 and 1937.
In 1941 he published a History of World Literature which continues to be authoritative today. He also published a volume on novel theory and a book about the history of Hungarian literature. Given numerous chances to escape antisemitic persecution (as late as 1944), he chose to remain in Hungary, where his last novel, a Pirandellian fantasy about a king staging a coup against himself, then having to impersonate himself, Oliver VII, was published in 1942. It was passed off as a translation from the English, as no 'Jewish' work could have been printed at the time.
Szerb was deported to a concentration camp late in 1944, and was beaten to death there in January 1945. He was 43.
Szerb Antal (Budapest, 1901. május 1. – Balf, 1945. január 27.) jelentős magyar író, irodalomtörténész, nemzetközileg népszerű regények szerzője.

Budapesten született asszimilált zsidó családba, a Deák Ferenc tér 15. szám alatt. Római katolikus nevelést kapott (keresztapja Prohászka Ottokár volt), gyermekkora legmeghatározóbb élménye a cserkészet volt. Apja, a magát szabadkőművesnek valló Szerb Károly 1911 őszén beiratta a piarista gimnáziumba, ahol Sík Sándor tanította magyarra, és támogatta irodalmi ambícióit az önképzőkörben. Itt írta élete első verseit, novelláit, sőt felsős gimnazista korában megjelentek esszé- és drámakísérletei is. Jeles érettségi után 1920 szeptemberében iratkozott be a pesti egyetem bölcsészkarára, magyar-német szakra. Közben tanult meg angolul és franciául, és utolsó szigorlata, valamint a Kölcseyről írt értekezésének benyújtása után 1924. július 24-én doktorrá avatták.
Húszéves sem volt, amikor a Nyugat 1921. februári száma egyszerre hat versét jelentette meg, majd kritikákat is írt a lapnak. Nemsokára a Napkelet című folyóirat is közölte írásait, majd az akkoriban szerveződő Minerva című tudományos, szellemtörténeti, arisztokratikus és reprezentatív jellegű folyóirat írógárdájához csatlakozott. A szerkesztőség 1926-ban teljes egészében közölte Kölcseyről írt doktori disszertációját.
Az 1930-as években főként az angolszász irodalommal és regényelmélettel foglalkozott. Nagy összefoglaló műve, A világirodalom története megírásához Babits Mihály művére (Az európai irodalom története) is támaszkodott. A világirodalmat ő is folyamatnak tekintette, amelyben a nemzetek fölötti jelentőségű írók és művek évszázadokon és országhatárokon átemelkedve megtermékenyítik egymást. Gondolatmenete stílusok és korszakok egységeire épül. Versei a lázas útkeresés, a szándékos meghökkentés programjából születtek. Pályakezdő éveinek novellái a történelmi múltba és a mesék időtlen világába vezetnek.
Az 1930-as évek írói termésének nagy részében eltűnnek a látványos történelmi ihletések, helyükre a csodák, a misztikus borongás lép, és egy kedvesen ironikus lírai önarckép bukkan fel. A Pendragon legenda, első hosszabb prózai műve a detektívregény, a kísértethistória és az esszéregény ötvözete. Az Utas és holdvilág alapmotívuma az elfojtott legbelső sejtelmekhez vezető utazásélmény.
1941-től alkotói tere egyre szűkült: rádióelőadásai elmaradtak, magyar irodalomtörténetét betiltották, a Nyugat megszűnt. 1943-ban, majd 1944. június 5-én behívták munkaszolgálatra. Fertőrákosra, onnan Balfra vitték. Embertelen körülmények között halt meg 1945. január 27-én.
Szerb Antal szexuális irányultsága – különös naplójának[1] megjelenése után – irodalomtörténeti viták tárgyává vált. Kétségtelen, hogy a naplóban Szerb számos utalást tesz homoerotikus vágyaira, kapcsolataira, amely egyesek szerint nyilvánvaló bizonyítékai az író homoszexuális beállítottságának.[2][3] Mások [4] azonban kétségbevonják ezen életrajzi adatok jelentőségét, és azt fiatalkori útkeresésnek tartják.

Budapest XVI. kerületében hatosztályos gimnáziumot neveztek el róla (Szerb Antal Gimnázium).

Művei:

Az angol irodalom kis tükre (1929)
Magyar irodalomtörténet (1934)
A Pendragon-legenda (1934)
Hétköznapok és csodák (1936)
Utas és holdvilág (1937)
A királyné nyaklánca (1943)
A világirodalom története (1941)
Gondolatok a könyvtárban (1946)
Madelon, az eb (1947)
A varázsló eltöri pálcáját (1961)
Szerelem a palackban (1963)
Ex (1965)
VII. Olivér (1966)

Henry Alfred Kissinger

Henry Alfred Kissinger (born Heinz Alfred Kissinger on May 27, 1923) is a German-born American politician, and 1973 Nobel Peace Prize laureate. He served as National Security Advisor and later concurrently as Secretary of State in the Richard Nixon administration. Kissinger emerged unscathed from the Watergate scandal and maintained his powerful position when Gerald Ford became President.
A proponent of Realpolitik, Kissinger played a dominant role in United States foreign policy between 1969 and 1977. During this period, he pioneered the policy of détente.
During his time in the Nixon and Ford administrations he cut a flamboyant figure, appearing at social occasions with many celebrities. His foreign policy record made him a nemesis to both the anti-war left and the anti-communist right alike.
With the recent declassification of Nixon and Ford administration documents relating to U.S. policy toward South America and East Timor, Kissinger has come under fire from journalists and human rights advocacy groups, both in the U.S. and abroad. Following the release of those documents, officials in France, Brazil, Chile, Spain, and Argentina have sought him for questioning in connection with Operation Condor, hindering his travel abroad.

Kissinger was born in Fürth, Bavaria, Germany, as Heinz Alfred Kissinger to Jewish parents Louis Kissinger, a schoolteacher, and Paula Stern. His surname refers to the city of Bad Kissingen and was first taken by his great-great-grandfather, Meyer Löb, in 1817.[2] In 1938, fleeing Nazi persecution, his family moved to New York. Kissinger was naturalized a U.S. citizen on June 19, 1943, while in military training at Camp Croft in Spartanburg, South Carolina.
He spent his high school years in the Washington Heights section of upper Manhattan, but never lost his pronounced German accent, perhaps due to childhood shyness which made him hesitant to speak[3]. Henry Kissinger attended George Washington High School at night and worked in a shaving-brush factory during the day. While attending City College of New York, in 1943, he was drafted into the U.S. Army, trained at Clemson College in South Carolina, and became a German interpreter for the 970th Counter Intelligence Corps, with the rank of sergeant.
Henry Kissinger received his B.A. degree summa cum laude at Harvard College in 1950, where he studied under William Yandell Elliott.[4] He received his M.A. and Ph.D. degrees at Harvard University in 1952 and 1954, respectively. In 1952, while still at Harvard, he served as a consultant to the Director of the Psychological Strategy Board.[5] His doctoral dissertation was "Peace, Legitimacy, and the Equilibrium (A Study of the Statesmanship of Castlereagh and Metternich)."
Kissinger remained at Harvard as a member of the faculty in the Department of Government and at the Center for International Affairs. He became Associate Director of the latter in 1957. In 1955, he was a consultant to the National Security Council's Operations Coordinating Board.[5] During 1955 and 1956, he was also Study Director in Nuclear Weapons and Foreign Policy at the Council of Foreign Relations. He released his Nuclear Weapons and Foreign Policy the following year.[6] From 1956 to 1958 he worked for the Rockefeller Brothers Fund as director of their Special Studies Project.[5] He was Director of the Harvard Defense Studies Program between 1958 and 1971. He was also Director of the Harvard International Seminar between 1951 and 1971. Outside of academia, he served as a consultant to several government agencies, including the Operations Research Office, the Rand Corporation, the Arms Control and Disarmament Agency, and the Department of State.[5]
A liberal Republican keen to have a greater influence on American foreign policy, Kissinger became a supporter of, and advisor to, Nelson Rockefeller, Governor of New York, who sought the Republican nomination for President in 1960, 1964 and 1968. After Richard Nixon won the presidency in 1968, he made Kissinger National Security Advisor.
With his first wife, Ann Fleischer, he had two children, Elizabeth and David. He lives with his second wife, Nancy Maginnes, in Kent, Connecticut. He is the head of Kissinger Associates, a consulting firm.
He had triple coronary bypass heart surgery in May 1982.
He has a brother, Walter, who is one year younger.
Kissinger is a fan of the Los Angeles Dodgers baseball team. A lifelong soccer fan, Kissinger is a supporter and honorary member of the German soccer club Spielvereinigung Greuther Fürth from his hometown, where he was a member in his youth.[7] During the 1970s, Kissinger was among the many celebrity fans of the New York Cosmos. He is also a recipient of the 'Fifa Order of Merit', the highest accolade awarded by the footballing body.
Henry Alfred Kissinger (szül. Heinz Alfred Kissinger Fürth, 1923. május 27.) német születésű amerikai Nobel-békedíjas diplomata és politikus. Nemzetbiztonsági főtanácsadó, majd honvédelmi miniszter a Nixon-kormányban, mely tisztségében a Watergate-botrány (1974) után a Gerald Ford vezette új kormányban is megmaradt.
Mint a Realpolitik támogatója és követője, jelentős szerepet játszott az Egyesült Államok külpolitikájában 1969 és 1977 között, mely során az általa kidolgozott détente (fr. „enyhülés”) vezérelv valódi enyhülést hozott az USA és a Szovjetunió kapcsolatában és meghatározó szerepet játszott az 1972-es kínai-amerikai csúcstalálkozón Zhou Enlai pártfőtitkárral tartott megbeszéléseken, mely Kína a világ felé történő nyitását, illetve egy új, anti-szovjet kínai-amerikai szövetséget eredményezett. 1973-ban a vietnami háború befejezéséért tett erőfeszítései elismeréséül Nobel-békedíjat kapott.

Kissinger a bajorországi Fürth városában látta meg a napvilágot Heinz Alfred Kissinger néven, 1923. május 27-én Lous Kissinger és Paula Stern gyermekeként. Zsidó származása miatt a család 1938-ban a nácik elől New Yorkba emigrált. Henry katonai kiképzése során, 1943. június 19-én kapta meg az amerikai állampolgárságot. Bár 15 éves kora óta az Egyesült Államokban él, azóta is érezhető német akcentussal beszéli az angol nyelvet. A New York-i városi Főiskola (City College of New York) hallgatójaként sorozták be 1943-ban. Kiképzése után, immár amerikai állampolgárként a belső elhárítás (Counter Intelligence Corps) 970-es alakulatához került, mint német tolmács. A háború után a Harvardot summa cum laude végezte 1950-ben. Az egyetem Kissingert tartja az egyetlen olyan hallgatójának, aki hibátlanul végezte el tanulmányait, annak ellenére, hogy az utolsó évében egy négyes (B) becsúszott[1]. A mesteri- majd a PhD fokozatot 1952-ben, illetve 1954-ben szerezte meg, ugyanott. Doktori disszertációjának címe A World Restored: Metternich, Castlereagh, and the Problems of Peace 1812–22. volt. Tanulmányai befejeztével a Harvardon maradt, ahol különböző pozíciókat töltött be, miközben több nagyobb állami szervezet tanácsadója is lett.
Liberális republikánusként, és hogy az amerikai külpolitikában nagyobb szerephez jusson, Nelson Rockefeller republikánus jelöltet, New York állam akkori kormányzójának támogatója illetve külpolitikai tanácsadója lett az 1960-as, 1964-es és 1968-as elnökválasztásokon. Richard Nixon 1968-as győzelme után meghívta Kissingert a nemzetbiztonsági tanácsadói székbe, mely a nemzetbiztonsági kabinet vezető székét, ezáltal pedig az elnökhöz tartozó kabinetbe kerülést jelentette.
Első feleségétől két gyermeke született. Jelenleg második feleségével, Nancy Maginnes-el él a Connecticut állambeli Kent városában, ahol saját cégét, a Kissinger Associates nevű tanácsadó vállalatot igazgatja.
Nagy rajongója a New York Yankees baseballcsapatnak, illetve a jelenleg a német másodosztályban szereplő SP Fürth labdarúgócsapatnak, melynek ifikorában egy ideig tagja is volt.

Hatvany-Deutsch Dinasty

Hatvany-Deutsch Sándor, báró, or Alexander Deutsch Baron de/von Hatvan (November 17, 1852, Arad - February 18, 1913, Nagysurány) was a Hungarian merchant and financier.
He was educated in Budapest and Berlin. As the head of the firm of Ignatz Deutsch & Sons, he rendered great service to the sugar industry in Hungary, establishing beet-sugar factories at Nagy Surany, Hatvan, and Garamvölgye. In recognition of his services his family was raised to the nobility (Deutsch von Hatvan) in 1879.

Baron Ferenc Hatvany (1881, Budapest - 1958, Lausanne) was a member of the prominent Hungarian Hatvany-Deutsch family. He was a painter, a graduate of the Académie Julien in Paris and an art collector. His collection [1] included paintings from Tintoretto, Cézanne, Renoir, Ingres and Courbet, most notably L'Origine du monde and Femme nue couchée.
Towards the end of the Second World War his paintings were looted by Soviet troops but some were ransomed by Hatvany. In 1947 he emigrated to Paris.[1] In 1955 L’Origine du monde was sold at auction for 1.5 million francs.
Paintings that were looted from Hatvany's collection are still hanging on museum walls in Budapest, Moscow, and Nizhny Novgorod.
Deutsch Ábrahám

Kőszegről települt át Aradra, a híres dél-magyarországi gabonavidék központjába, ahol szatócsüzletet nyitott, s szövettel, gyapottal, gabonával és más terményekkel kereskedett. A napóleoni háborúk konjunktúrájának hatására figyelme a gabonakereskedelem felé fordult. Ezzel teremtette meg a későbbi hatalmas vagyon alapjait.

Deutsch Ignác

Kezdetben apja szatócsüzletébe társult, majd különböző arisztokrata családoknál (pl. a gróf Zelenski családnál) kereskedő, hitelt nyújtó „házi zsidó”. A hazai biztosítási üzletág megteremtője: 1838-ban átvette az Assicurazioni Generali (Trieszt) biztosító társaság aradi képviseletének irányítását. 1844-ben az Aradi Első Takarékpénztár váltóbírálója. 1848–49-ben nemzetőrként részt vesz a szabadságharcban. Felesége szintén vagyonos terménykereskedő családból származott. 1856-ban Pest város magisztrátusától nagykereskedői jogokat kapott Bernát fiával, mint társával együtt. A cég induló vagyonához (30 000 Ft) 20 000 Ft-tal járult hozzá. Az 1850–60-as években több vasútépítés fővállalkozói (pl. Kassa – Odenberg, Munkács – Beszkid vonalak). Részt vesznek az 500 000 Ft tőkével induló Concordia Gőzmalom alapításában. Vagyonát földbirtokvásárlásba fektette. Hagyatéki leltára szerint több mint 10 000 hold birtoka volt. Ez jelentette a család malom-, majd cukoriparhoz kapcsolódásának bázisát. 1867-ben 460 000 Ft-ért megvette a hatvani uradalmat (4255 hold) az egykori Grassalkovich kastéllyal együtt.

Deutsch József

1864-ben vállalkozó szellemű kereskedők 250 000 Ft alaptőkével üzembe helyezték az Első Budai Gőzmalmi Társulatot. A vezetőségben a Weisz és Brüll család mellett a Deutsch céget D. József képviselte.
A 70-es években igazgatósági tagja az Első Budapesti Gőzmalom Rt-nek, de a „Deutsch Ig. és Fia” közkereseti társaságban nem szerepelt a neve.
1879-ben hatvani előnévvel Bernát testvérével együtt nemességet kaptak. Lehet, hogy e nemességet a Bosznia-Hercegovina okkupációja (1878) során a hadseregnek nyújtott támogatásukért adományozták nekik, de az is lehet, hogy egyszerűen csak vásárolták.

Deutsch Bernát

15 éves korától apja üzletében dolgozott, de a kereskedelmi törvény (1840. XVI. tc.) értelmében cégjegyzésre csak 20 éves korától volt jogosult. 1856-ban mint apja társa, nagykereskedői jogot kap. A cég induló vagyonához (30 000 Ft) 10 000 Ft-tal járult hozzá. Az 1873-as tőzsdekrachot és hitelválságot meglovagolva a cég forgalma jelentősen ugrik. 1879-ben pl. a Concordia Gőzmalom – melynek alaptőkéje ekkor már 1 150 000 Ft – majdnem összes részvényét a Deutsch család vallhatta magáénak. 1882-ben már Bernát az alelnök, ő az Osztrák Nemzeti Bank pesti fiókjának és a Pesti Magyar Kereskedelmi Banknak a váltóbírálója, igazgatósági tagja a Magyar Jelzáloghitelbanknak, az Egyesült Budapesti Fővárosi Takaréknak és a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt-nek. 1888-ban földbirtokos megjelöléssel 6915 Ft adóval szerepel a főváros legnagyobb adófizetői között. 1881-ben a Deutsch, Kohner és Brüll cégek megvásárolják a csődbe jutott nagy-surányi cukorgyárat. A gyár 1882-ben Bernát elnökletével, 4,5 millió Ft alaptőkével kezdi meg a termelést. 1888–89-ben cukorgyárat alapítanak a család hatvani birtokán, majd 1893-ban Sárváron és Oroszkán. 1893. október 26-án hunyt el.

Deutsch Ernestine

A bécsi Hochschule für Bodenkulturban tanult. 1884-től társtulajdonosa a „Deutsch Ig. és Fia” cégnek. 1888-tól a hatvani cukorgyár vezetője. A cukoripar helyzetéről gyakran jelentek meg cikkei a hazai sajtóban. Apja halála (1893) után unokatestvére és sógora, Sándor üzlet társa.
1910-ben bárói méltóságot kapott, ugyanezen évtől volt a főrendiház tagja. 1913. június 30-án halt meg.

Hatvany-Deutsch Sándor

Fiatal korában egy berlini bankban gyakornok. 1873-ban részt vett a családi cég vállalkozásaiban. 1877-ben lett cégvezető. 1893–1913 között a Nagy-Surányi Cukorgyár elnöke. 1879-től társtulajdonosa a „Deutsch Ig. és Fia” cégnek. Apjával és nagybátyjával részt vett a gabona-, majd cukoripari alapításokban. 1894-ben elnöke lett a Cukorgyárak Országos Szövetségének. A család bankérdekeltségei folytán a századfordulón a 32 milliós alaptőkéjű Hazai Bank alelnöke, valamint a Pesti Hazai Első Takarékpénztár és a Budapesti Giro- és Pénztáregylet igazgatósági tagja. (1904-ben már szinte mindegyik budapesti nagybank igazgatóságában ott voltak a család tagjai.)
A bankok és cukorgyárak mellett két nagy gőzmalom fő részvényese. 1902-ben Chorin Ferenccel megalapította a hazai iparosok érdekvédelmi szervezetét, a Gyáriparosok Országos Szövetségét. 1903-ban tagja lett a főrendiháznak. 1910-ben bárói méltóságot kap.
A családi birtokok jelentős részét az ő nevén tartották nyilván, mint ahogy a nagybátyja (Bernát) és apja (József) közti munkamegosztásban is apja kezelte a birtokokat. Az összterületet tekintve 1911-ben az arisztokrata birtokosok között a 75., a „friss arisztokraták” közül azonban senki nem előzte meg. A birtokok elsősorban a cukorgyárak répaszükségletét voltak hivatva kielégíteni, de az újabb gyáralapításokban (Erőtakarmánygyár, Hatvani Növénynemesítő Rt. stb.) is a kiterjedt földbirtok szolgált bázisul. Halála előtt néhány héttel másodszor is megnősült. 1913. február 18-án hunyt el.
Hatvany Lajos

Budapest, 1880. okt. 28. - Bp., 1961. jan. 12. író, kritikus, irodalomtörténész, az MTA tagja
Egy másik Hatvany A cukorbáró Sándor legidősebb fia Hatvany Lajos. HL legidősebb öccse, Ferenc a századelő egyik legkülönösebb fantáziajú festőművésze volt, aki sajátos átmenetet teremtett a színpompás romantika és a modern látomásosság között, és amúgy mellékesen a kor egyik jelentékeny műgyűjtője és művészeti szakértője lett. Legifjabb öccse, Bertalan pedig - miközben ő volt a nagy cég irányító gazdasági szakembere, nemzetközi hírű orientalista - a keleti kultúrák, nyelvek és néprajzi ismeretek tudósa - volt, és bátyjával versengve tanáccsal és pénzzel támogatta a modern magyar költészetet. Józsefnek Hatvany Lili a leánya, ez a csevegő hangú, ironikus kritikájú, egy időben méltán nagyon népszerű író-újságíró. Ez a családi háttér Hatvany Lajos írói, kritikusi, irodalomtörténészi, államférfiúi, irodalomszervezői és irodalompártolói életéhez. Nélküle egyszerűen nem lehet elbeszélni századunk magyar irodalmi életét.
A fiatal Hatvany A gazdag, tevékeny család, amely eleve tisztelte a kultúrát és mindenekelőtt a magyar irodalmat, korán tudomásul vette, hogy a tanulástól megszállott fiúból sohasem lesz cukorgyáros. Nem bánták, volt elegendő fiú, aki folytathatta az apák-nagyapák vagyont hozó mesterségét, és még azt is tudomásul vették, hogy az a jövedelem, amely a mindenkori családi vagyonból kijár a nagy cég egyik örökösének, a magyar irodalom és benne a költészet pártolására fordíttassék. Csak tanuljon a fiú ott és annyit, amennyit akar. A gimnázium befejezésekor volt annyira otthonos a német, francia és angol nyelvekben, hogy ott folytathatta tanulmányait, ahol a legalkalmasabbnak tartotta. Németország legnyugatibb végén, Freiburgban találta meg a neki való egyetemet. Ott képezte magát a nyelvészet tudósává és az akkor népszerű filozófiák - Schopenhauer, Nietzsche - alapos ismerőjévé, miközben át-átrándult Angliába és Franciaországba, hogy közel maradjon a modern irodalom tűzhelyeihez. Mindemellett azonban igazán a magyar költészet volt a szívügye, ennek a doktora akart lenni. Csokonai és főleg Petőfi varázsa halála napjáig kísérte és kísértette. És a Párizsban megismert akkori új, kritika szellemét szándékozott otthon megismertetni. Haza is jön doktorálni a magyar irodalomból is. És összetalálkozik - szinte utolsó pillanatban - a Petőfi-korszak végső képviselőjével, a konzervatív, de nagyon kulturált és nagyon színvonalas kritikus-irodalomtörténész professzorral, Gyulai Pállal.
A fiatal Hatvany Mellette tölti a nagy tudós végső esztendeit. Valószínűleg neki köszönhető, hogy amikor Ady megjelenik a színtéren és az egész maradi világ indulatosan, felháborodottan tiltakozik ellene, akkor a nyilvántartottan konzervatív Gyulai Pál felismeri benne a nagy költőt. Ez érteti meg, hogy Gyulai halálakor Ady oly megrázóan szép búcsúverset írt róla. Hatvany megtalálta az összhangot Petőfi emléke, Gyulai hagyományőrzése és Ady újdonsága, s az újdonságon belül költői nagysága között. Hamarosan személyesen is összebarátkozott Adyval, és ettől kezdve az új magyar irodalom ösztönzője, szervezője és anyagi támogatója lett. - Már első könyvei is feltűnést keltettek. Németül írt szatirikus tanulmánya a nyelvészet fölösleges mellékútjairól, majd hitvallása a személyes ízlés jogáról az impresszionista kritikában irányító alakká teszi az új irodalomban. Lelke és anyagi támasza a megalakuló Nyugatnak, amíg ízlés- és stílusigény-különbözésük Osvát Ernővel el nem távolítja... nem Adytól, de Ady irodalmi körétől. Ő politikus lélek, akárcsak Ady. Károlyiban is felismeri a követendő utat. Az első világháború éveiben Ady mellett ő képviseli az irodalomban leghangzatosabban az eljövendő demokratikus forradalom igényét. Bár folyton készül a nagy Petőfi-életmű összefoglalására, de ez csak élete végén valósul meg. Egyelőre Adyról kell írnia. És a demokratikus törekvéseket kell pártolnia. A tizenkilences Kun Béla-forradalom egyik vezéralakja lesz Károlyi mellett, a Nemzeti Tanács vezérkarához tartozik. Károlyi köztársaságában ismeri fel politikai céljainak megvalósulását. De Károlyira a tanácsköztársaság következik. Ez nem az ő világa. Emigrál előle. Külföldön éli át Trianon gyászát, és indulatos könyvben tiltakozik ellene. De ugyanúgy tiltakozik Horthy ellenforradalma ellen. - És közben írja, lassanként megírja a század szépirodalmának egyik legérdekesebb, dokumentumerejű nagyregényét, az ,,Urak és emberek"-et ( 1927), a hazai nagypolgárság krónikáját egy gazdag magyar család történetében, sok önéletrajzi elemmel. Első kötete, a ,,Zsiga a családban" maradandó klasszikus darabja a magyar regényirodalomnak. Emellett Ady szüntelenül probléma a számára. Újabb és újabb könyvekben új és új szempontokat vet fel Adyról és koráról. - Közben kezdettől végig újságíró is, hol magyarul, hol németül, s ha kell angolul. De 1927-ben nem bírja a hazátlanságot. Itthon vád alatt van, forradalmi múltja bűncselekmény. Ő mégis hazajön, önként bíróság elé áll. El is ítélik, de a következő évben már szabadul. Ekkor következik az új nagy felismerés: József Attila. Elsőként, azonnal tudja, hogy vele kezdődik költészetünk új fejezete. És ugyanúgy áll az immár jelenlévő következő nemzedék mellé, ahogy korábban segítette - pénzzel és tanáccsal - a ,,Nyugat"-ot. De amikor a fasizmus már fertőzi Magyarországot is, újra számkivetésbe megy. Most Angliában él hosszú évekig. Csak a háború után jön haza. Akkor ünnepelve fogadják, egyetemi tanár lesz, a Tudományos Akadémia is meghívja. És visszatérhet az ifjúkor óta kísértő feladathoz: Petőfihez. Öt óriási kötetben írja meg ,,Petőfi napjai" címen líránk főklasszikusának életrajzát. - És közben mennyi minden volt! Közben felfedezte és pártolta a József Attila utáni még újabb költőink értékeit, közben világraszóló társasági életet élt otthonában, a budai vár Bécsi kapu terén lévő Hatvany-palotájában. Ott találkozott például Thomas Mann Bartók Bélával. Ő pedig akárhol volt, tekintély volt magas, elegáns alakjával, csevegő hangjával barátok és asszonyok körében, szerkesztőségekben, kávéházakban, katedrákon, itthon és külföldön. Így élt 81 éven át. Jó író is volt, egyéni hangú kritikus is volt, irodalomtörténész is volt, tanító is volt, mecénás is volt. Egy irodalmi korszakunk megtestesítője volt.

Sir Alexander Korda - Korda Sándor

Sir Alexander Korda (September 16, 1893 - January 23, 1956) was a Hungarian-born film director and producer. He was a leading figure in the British film industry and the founder of London Films.
The elder brother of future filmmakers Zoltán Korda and Vincent Korda, Korda was born as Sándor László Kellner of Jewish heritage[1] in Pusztatúrpásztó in Austria-Hungary (now Hungary), where he worked as a journalist (supporting the Hungarian Soviet Republic) before going into films as a producer. He also worked in Vienna, Berlin, Paris and Hollywood, becoming director of United Artists. He worked closely with many artists on his films, including his Hungarian friend, painter and set designer Emile Lahner.
The first film Korda made in the United States, in 1927, was titled The Stolen Bride. By 1932 he made 16 more films in the U.S. The last one, Service for Ladies, was made in 1931 and released in 1932 after Korda had already relocated to London. In 1936 he became a British national.
It was in Britain, however, that he made the biggest impression, and in 1932 he founded London Films, soon to build studios at Denham, financed by Prudential, which eventually became a part of the Rank Organisation. His films were lavish and (after the advent of colour) visually striking. They included The Private Life of Henry VIII (1933), nominated for the Academy Award for Best Picture, and Rembrandt (1936), both of which starred Charles Laughton, who was also to have appeared in the ill-fated I, Claudius (1937).
In 1942, Korda became the first film director ever to be knighted. Among his greatest successes as producer were The Four Feathers (1939), Q Planes (1939), The Thief of Bagdad (1940) and The Third Man (1949). The Red Shoes was also originally meant to be a Korda film and vehicle for his future wife Merle Oberon. It became a J. Arthur Rank film and was eventually made by Michael Powell and Emeric Pressburger instead, starring Moira Shearer.

Korda was married three times, first to Hungarian actress María Corda in 1919. They had one son, Peter Vincent Korda, and divorced in 1930. In 1939, he married film star Merle Oberon, but the marriage ended in divorce six years later. He married, lastly, on 8 June 1953, Alexandra Boycun, who survived him.

Knighted for services to the film industry by King George VI.

He died at the age of 62 in London of a heart attack and was cremated. His ashes are at Golders Green Crematorium in London.
The Alexander Korda Award for "Outstanding British Film of the Year" is given in his honor by the British Academy of Film and Television Arts.
Korda Sándor (Sir Alexander Korda) (Pusztatúrpásztó, 1893. szeptember 16. – London, 1956. január 23.) magyar származású filmrendező és producer, a brit filmipar egyik meghatározó alakja és a London Films brit filmstudió alapítója.

Korda Sándor, aki az ugyancsak a filmiparban dolgozó Korda Zoltán és Korda Vince bátyja, Kellner Sándor László néven látta meg a napvilágot egy zsidó családban. Mezőtúron járt elemi iskolába, majd a Mester-utcai Kereskedelmi iskolába, itteni kedvenc jeligéjéből ("Sursum corda!" – azaz: "emeljétek fel szíveteket") származik későbbi vezetékneve. Fiatal éveiben újságírással foglalkozott, először a Független Magyarország párizsi tudósítója lett, ezután a filmekkel foglalkozó újságokba kezdett írni. 1912-ben, 19 évesen már filmelméleti cikkek sorát publikálta a Mozgófénykép Híradóban, a Világ című napilap filmkritikusa, és 1918-ig több filmlap (Pesti Mozi, A mozi és a Mozihét) szerkesztője volt. 1914-től filmrendezőként is dolgozott, első filmje a A becsapott újságíró. Magyarországról történő távozása (1919) előtt már 25 film rendezése fűződött a nevéhez.
A Tanácsköztársaság idején Korda direktóriumi tag, a filmgyártás művészeti vezetője volt. A diktatúra bukása után színésznő felesége, Korda Mária azzal mentette meg életét, hogy kivitte Bécsbe. Ezek után Hollywoodba költöztek, ahol Korda a United Artists rendezője lett.
Mégis, Nagy-Britannia volt az a hely, ahol legnagyobb sikereit elérte. Testvéreivel Londonban telepedett le és itt alapította meg 1932-ben a London Films filmstúdiót és több kisebb stúdiót. Filmjei igazán látványosak voltak, ami a színes filmek megjelenésével csak fokozódott. Leghíresebb filmje az 1933-as VIII. Henrik magánélete azonnal óriási nemzetközi filmsiker lett és Oscar-díj-ra is volt jelölve. Ezek után még több nagysikerű filmet forgatott, mint például a Rembrandt (1936), A dzsungel könyve és a III. Richárd.
1942-ben Korda Sándor lett az első filmrendező, akit lovaggá ütöttek. 62 évesen hunyt el Londonban szívrohamban. A Brit Filmakadémia az év legkiemelkedőbb filmjeinek járó díjat Korda Sándorról nevezte el.
Testvérei, Zoltán és Vince is a filmiparban szereztek maguknak nevet.

Istvan Szabo - Szabó István

István Szabó (born February 18, 1938 in Budapest) is both the best-known and one of the most critically acclaimed Hungarian film directors of the past few decades. In the 1960s and '70s he directed auteur films in Hungarian, which explore his own generation's experiences and recent Hungarian history (Father, in Hungarian: Apa (1966); Lovefilm, in Hungarian: Szerelmesfilm (1970); 25 Fireman's street, in Hungarian: Tűzoltó utca 25. (1973)). For the public beyond arthouse cinema, his signature film trilogy consists of Mephisto (1981, winner of an Academy Award for Best Foreign Language Film and a Cannes Award for the Best Screenplay), Colonel Redl (1984, winner of a Jury Prize at the Cannes Festival) and Hanussen (1988). He made a switch to English-language films with Meeting Venus (1991), Sunshine (1999), Taking Sides (2001) and most recently Being Julia (2004), which garnered an Oscar nomination for actress Annette Bening.
His most acclaimed films came from his work with famed Austrian actor Klaus Maria Brandauer, and his ongoing collaboration and friendship with cinematographer Lajos Koltai.

On January 26, 2006 a Hungarian weekly newspaper, Élet és Irodalom ("Life and Literature"), revealed that István Szabó was an "agent" of the Internal Reactionary Prevention Unit of the Communist regime of Hungary during the Kádár-era. (Though the word "agent" was used by the Hungarian media to describe his involvement, his activities resembled more of those of a "civilian asset" or "informant".) His task was to make reports about his classmates in the University of Arts of Theatre and Cinema (he made about 48 of them).
He was blackmailed by the authorities with compromising evidence against him and as such he was forced to work for them as an "agent" only one year after the Hungarian Revolution of 1956, Szabó agreed "to save himself and revolutionist classmate Pál Gábor from being gibbeted" (in Szabó's own words).
On February 1, 2006, Szabó's latest movie Rokonok ("Relatives") was a huge success, receiving a round of applause when Szabó István was presented to come to stage after its premiere at the 37th Annual Hungarian Movie Review. In this event Lajos Koltai, the cinematographer of this movie (and acclaimed Director of Fateless) declared that "Some people are still trying to crush even this community" and "Let the love keep us together." On February 3 he and his four former classmates (whereof Szabó had written reports) held a press conference to speak about their memories of one's life in the post-revolutionist Hungary of the 1950s and that they don't feel anger towards Szabó.
Szabó István (teljes neve Szabó István Tamás) (1938. február 18.) magyar filmrendező. Mephisto című 1981-es filmje legjobb külföldi film kategóriában Oscar-díjat nyert.

Szülei orvosnak szánták, de ő 16 éves korától filmrendező akart lenni. Az orvosi egyetemre nem sikerült a felvételije, azonban első próbálkozásra bekerült a Színház- és Filmművészeti Főiskola (ma egyetem) filmrendező szakára, ahol 1961-ben végzett, Máriássy Félix osztályában, a tanársegéd Makk Károly volt. Osztálytársai között megtalálható volt Elek Judit, Huszárik Zoltán, Kézdi-Kovács Zsolt és Rózsa János. Első munkahelye a Híradó és Dokumentumfilmgyárban volt, ahol közvetlen felettese Nemeskürty István lett. Asszisztensként dolgozott. Már rövidfilmjeivel is feltűnést keltett. A lengyel és a francia új hullám (1960-as évek) hatására kibontakozott magyar új hullám egyik vezéregyénisége lett. A Balázs Béla Stúdiót 1958 decemberében alapították a Fészek klubban filmrendező társaival. Itt készült első filmje a Variációk egy témára is, amiben Szabó István személyiségének új vonásait lehetett felismerni. Művészi fejlődését döntően befolyásolta François Truffaut és Jean-Luc Godard. Hosszú távon Federico Fellini és Ingmar Bergman törekvéseit őrizte meg magában. 1985 óta egyetemi tanárként oktat a Filmművészeti Egyetemen. 1991 óta az Európai Filmművészeti Akadémia alelnöke.
Filmjeiben kezdetben nemzedéke meghatározó élményeit dolgozta fel, később Közép-Kelet-Európa közelmúltja és jelene, annak politikai és morális problémái kerültek művei középpontjába. A magyar filmművészet európai hatású és rangú alkotóművésze. Állandó alkotótársa az Oscar-díjra jelölt Koltai Lajos operatőr.

The Marx Brothers

The Marx Brothers were a popular team of sibling comedians who appeared in vaudeville, stage plays, film, and television.

Born in New York City, the Marx Brothers were the sons of Jewish immigrants from Germany. Their mother, Minnie Schönberg, was from Dornum in East Frisia, and their father Simon Marrix (whose name was changed to Sam Marx, and who was nicknamed "Frenchy") was a native of Alsace, now part of France, and worked as a tailor. [1] The family lived in the then-poor Yorkville section of New York City's Upper East Side, between the Irish, German and Italian Quarters.
The brothers were from a family of artists, and their musical talent was encouraged from an early age. Harpo was hopelessly untalented on the guitar and piano (he boasts in his autobiography[7] that he only knew two songs, and that he could only play them with one finger); however, he became a dedicated harpist, which gave him his nickname. Chico was an excellent pianist, and Groucho played the guitar and sang.
They got their start in vaudeville, where their uncle Albert Schönberg was performing as Al Shean of Gallagher and Shean. Groucho's debut was in 1905, mainly as a singer. By 1907, he and Gummo were singing together in The Three Nightingales with Mabel O'Donnell. The next year, Harpo became the fourth Nightingale. By 1910, the group was expanded to include their mother and their Aunt Hannah, and the troupe was renamed The Six Mascots.
Another famous entertainer became part of the family when Jack Benny married Sadye Marks (aka Mary Livingstone), their cousin.

Paramount

The Marx Brothers' stage shows became popular just as Hollywood was changing to "talkies". They signed a contract with Paramount and embarked on their film career. Their first two released films (they had previously made — but not released — one short silent film titled Humor Risk) were adaptations of Broadway shows: The Cocoanuts (1929) and Animal Crackers (1930). Both were written by George S. Kaufman and Morrie Ryskind. Following these two feature-length films, they made a short film that was included in Paramount's twentieth anniversary documentary, The House That Shadows Built (1931), in which they adapted a scene from I'll Say She Is. Their third feature-length film, Monkey Business (1931), was their first that was not based on a stage production. Horse Feathers (1932), in which the brothers satirized the American college system and Prohibition, was their most popular film yet, and won them the cover of Time. It included a running gag from their stage work, where Harpo revealed having nearly everything in his coat. At various points in Horse Feathers Harpo pulls out of his coat: a wooden mallet, a fish, a coiled rope, a tie, a poster of a woman in her underwear, a cup of hot coffee, a sword; and, just after Groucho warns him that he "can't burn the candle at both ends," a candle burning at both ends. In another famous sketch, shown in Animal Crackers, Harpo drops a full banquet's worth of silverware out of his sleeve, followed by a coffeepot. In The Cocoanuts, he takes scissors and cuts off a singer's dress, unhooking her bra and holding it up to show that it has three cups.
Their last Paramount film, Duck Soup (1933) — directed by the most highly regarded director they ever worked with, Leo McCarey — is the higher rated of two Marx Brothers films to make the American Film Institute's "100 years ... 100 Movies" list (the other film being A Night at the Opera). It did not do as well as Horse Feathers, but was the sixth-highest grosser of 1933. The film also led to a feud between the Marxes and the village of Fredonia, New York. Freedonia, of course, was the name of the fictional country in Duck Soup, and the city fathers wrote to Paramount and asked the studio to remove all references in the film to Freedonia because "it is hurting our town's image." Groucho fired back a sarcastic reply asking them to change the name of their town because "it's hurting our picture."
The Marx Brothers left Paramount because of disagreements over creative decisions and financial issues.
MGM, RKO, and United Artists

Zeppo left the act to become an agent and went on to build with his brother Gummo one of the biggest talent agencies in Hollywood, helping the likes of Jack Benny and Lana Turner get their starts. Groucho and Chico did radio, and there was talk of returning to Broadway. At a bridge game with Chico, Irving Thalberg began discussing the possibility of the Marxes coming to Metro-Goldwyn-Mayer, and they signed, now known as "The Three Marx Brothers," or simply "The Marx Bros."
Unlike the free-for-all scripts at Paramount, Thalberg insisted on a strong story structure, making them into more sympathetic characters, interweaving their comedy with romantic plots and non-comic musical numbers, while the targets of their mischief were largely confined to clear villains. Thalberg was adamant that these scripts had to include a "low point" where all seems lost for both the Marxes and the romantic leads. In a June 13, 1969, interview with Dick Cavett, Groucho said that the two movies made with Thalberg (A Night at the Opera and A Day at the Races) were the best that they ever produced.
Another idea of Thalberg's was that before filming would commence on an upcoming picture, the Marx Brothers would try out its material on the vaudeville stage, working on comic timing and learning what earned a laugh and what didn't.
The first film that the brothers shot with Thalberg was A Night at the Opera (1935), a satire on the world of opera, where the brothers help two young singers in love by throwing a production of Il Trovatore into chaos. The film (which includes a scene where they cram an amazing number of people into a tiny stateroom on a ship) was a great success, and was followed two years later by the even bigger hit A Day at the Races (1937), where the brothers cause mayhem in a sanitarium and at a horse race (this sequence includes Groucho and Chico's famous "Tootsie Frootsie Ice Cream" sketch). However, during shooting in 1936, Thalberg died suddenly, and without him, the brothers didn't have an advocate at MGM.
After a short experience at RKO (Room Service, 1938), the Marx Brothers made three more films before leaving MGM, At the Circus (1939), Go West (1940), and The Big Store (1941). Prior to the release of The Big Store, the team announced their retirement from the screen, but Chico was in dire financial straits; to help settle his gambling debts, the Marx Brothers made another two films together, A Night in Casablanca (1946) and Love Happy (1949), both of them released by United Artists.

Groucho and Chico appeared together briefly in a 1957 short film promoting the Saturday Evening Post entitled "Showdown at Ulcer Gulch," directed by animator Shamus Culhane, Chico's son-in-law. Then they worked together, but in different scenes, in The Story of Mankind (1957). In 1959, all three acted in a TV pilot, Deputy Seraph, to star Harpo and Chico as blundering angels; Groucho would appear in every third episode as their boss, the "Deputy Seraph" The pilot was never finished when it was discovered that Chico was seriously ill with arteriosclerosis; he could not remember his lines at all, and was uninsurable. Chico and Harpo did appear together in a half-hour film shot later that year for the General Electric Theater on CBS, The Incredible Jewel Robbery, a pantomime show with the pair as would-be jewel thieves. Groucho made a brief appearance in the last scene.
From the 1940s onward, Chico and Harpo made nightclub and casino appearances, sometimes together. Chico also fronted a big band, the Chico Marx Orchestra. Groucho began a career as a radio and television entertainer. From 1947 to 1961, he was the host of the quiz show You Bet Your Life (along with a money-bearing artificial duck) on NBC. He was also an author -- his writings include the autobiographical Groucho and Me (1959), Memoirs of a Mangy Lover (1964), and The Groucho Letters (1967). According to a September 1947 article in Newsweek, Groucho, Harpo, Chico, and Zeppo all signed to appear as themselves in a biopic entitled The Life and Times of the Marx Brothers. In addition to being a non-fiction biography of the Marxes, the film would have also featured the brothers reenacting much of their previously unfilmed material from both their vaudeville and Broadway eras. Had the film come into fruition, it would have been the first time the Brothers had appeared as a quartet since 1933.
The 1957 talk show Tonight! America After Dark, hosted by Jack Lescoulie, may supply the only public footage in which all five brothers appeared. On October 1, 1962, Groucho introduced Johnny Carson to the audience of The Tonight Show as the new host.
In 1970, the Four Marx Brothers had a brief reunion (of sorts) in the animated ABC television special The Mad, Mad, Mad Comedians, produced by Rankin-Bass animation (of Rudolph the Red-Nosed Reindeer fame). The special featured animated reworkings of various famous comedians' acts, including W.C. Fields, Jack Benny, George Burns, Henny Youngman, The Smothers Brothers, Flip Wilson, Phyllis Diller, Jack E. Leonard, George Jessel, and the Marx Brothers. Most of the comedians provided their own voices for their animated counterparts, except for Fields and Chico Marx (both had died), and Zeppo Marx (who left show business in 1933). Voice actor Paul Frees filled in for all three (no voice was needed for Harpo, who was also deceased). The Marx Brothers' segment was a reworking of a scene from their Broadway play I'll Say She Is, a parody of Napoleon which Groucho considered among the Brothers' funniest routines. The sketch featured animated representations, if not the voices, of all four brothers. Romeo Muller is credited as having written special material for the show, but the script for the classic "Napoleon Scene" was probably supplied by Groucho.
On January 16, 1977, The Marx Brothers were inducted into the Motion Picture Hall of Fame.
Many TV shows and movies have used Marx Brothers references. Animaniacs and Tiny Toons, for example, have featured Marx Brothers jokes and skits. Hawkeye Pierce (Alan Alda) on M*A*S*H occasionally put on a fake nose and glasses, and, holding a cigar, did a Groucho impersonation to amuse patients recovering from surgery.
Also noteworthy is the fact that Harpo Marx appeared as himself in a sketch on I Love Lucy in which he and Lucille Ball reprised the mirror routine from Duck Soup, with Lucy dressed up as Harpo.
A Marx testvérek kezdetben öten voltak: Julius „GROUCHO” Marx (1890-1977), Herbert „ZEPPO” Marx (1901-1979), Adolph „HARPO” Marx (1888-1964), Leonard „CHICO” Marx (1887-1961), Milton „GUMMO” Marx (1897-1977). Mielőtt a mozgóképek által meghódították volna Amerikát, tehetséges komédiásként keresték a mindennapi betevőjüket.Több éves tapasztalatszerzés után váltottak, az élő előadások helyett immáron filmvásznon kacagtatták a nagyérdeműt. Aztán idővel hárman maradtak, és tökélyre fejlesztették azt a műsort, ami a maga nemében páratlannak számít, és azóta sem sikerült senkinek még csak hasonlót sem produkálnia.Pedig a trió nem csinált semmi különlegeset, csupán a klasszikus némafilm (Chaplin és Keaton) örökségét ötvözték a hangosfilm nyújtotta előnyökkel, valamint - és ez itt a lényeg - hozzátették a saját egyéniségüket.Harpo nem igazán jeleskedik a viccmesélésben, helyette inkább, mivelhogy szerepe szerint néma, a helyzetkomikumok terén villog. És persze nagyot téved, aki szösziségét ártatlansággal párosítja. Ha ugyanis úgy hozza a helyzet, Harpo erőszakra is képes (gondoljunk csak a Botrány a cirkuszban struccos jelenetére), művészi hajlamait pedig hárfaközelben mutatja meg igazán.Ebben hasonlít Chicho testvérére, aki zongorajátékával ejti bámulatba hallgatóit, feldolgozásaival, vicces rövidkéivel oldja a próza mormolását. Egyébiránt szerepe szerint a gyökereire még emlékező olasz bevándorlót alakítja, aki gazdagságra vágyik.Hármójuk közül vitathatatlanul Groucho a legfotogénebb jelenség. Puszta felbukkanásával uralja a jeleneteket, amit nem csak tekintélyes vastagságú bajuszának köszönhet, hanem járásának is. Humora pedig akár nyersen bántó is lehetne - de mégsem az.Filmjeikben a hangsúly nem a cselekményen (az esetek többségében szerelmespárt kell pátyolgatniuk), hanem a vicceken, a helyzetkomikumon van. Legalább annyira nehéz beskatulyázni őket, mint Hofit. Ha úgy tartotta kedvük, nem tiszteltek semmit és senkit, miközben (Hofival ellentétben) messzire kerülték a káromkodást vagy az alpáriságot.Az eltelt évtizedek alatt megváltozott a közönség ízlése, így manapság már csak a rajongók körében osztatlan a sikerük, mivel filmjeik tempója egy másik, kényelmesebb kort idéz.Nem érzem túlzásnak azt a kijelentést, hogy Magyarországon legismertebb filmjük a Botrány az operában, amelynek poénjain - köszönhetően a televíziónak -, az arra kíváncsiak már több ízben is kacaghattak, de feltétlenül érdemes megnézni a Kacsalaves, Éjszaka Casablancában, Botrány a Vadnyugaton című filmjeiket is.A 2004-ben kiadott DVD-re nem lehet panasz (fekete fehér filmekről lévén szó nagy elvárásaink sem a képpel, sem a hanggal nem lehetnek). Extrák is vannak rajtuk, csak egyetlen lényeges részlet hiányzik: a magyar szinkron. Amikor ugyanis pergő párbeszéd szolgáltatja a humor tárgyát, a kötelező feliratbámulás csökkenti az élvezeti értéket. A filmek minden további nélkül megérdemelték volna ezt a többletet.

Bob & Harvey Weinstein

Harvey Weinstein, CBE (Hon) (born March 19, 1952) is an American film producer and movie studio chairman.

Born in Flushing, New York, Weinstein and his younger brother, Bob Weinstein, grew up in New York City, residing in a housing co-op named Electchester. He attended and graduated from John Bowne High School, and then the State University of New York at Buffalo. He currently lives in Westport, Connecticut.
Weinstein, along with his brother Bob Weinstein, and Corky Burger independently produced rock concerts as Harvey & Corky Productions in Buffalo through most of the 1970s. Both Weinstein brothers had grown up with a passion for movies and they nurtured a desire to enter the film industry. In the late 1970s, using profits from their concert promotion business, the brothers created a small independent film distribution company called Miramax, named after their parents - Miriam and Max. The company's first releases were primarily music-oriented concert films such as Paul McCartney's Rockshow. In the early 1980s Miramax acquired the rights to two British films of benefit shows filmed for human rights organization Amnesty International. Working closely with Martin Lewis, the producer of the original films, the Weinstein brothers edited the two films into one movie tailored for the American market. The resulting film was released as The Secret Policeman's Other Ball in May 1982 and it became Miramax's first hit. The movie raised considerable sums for Amnesty International and was credited by Amnesty with having helped to raise its profile in the US.
The Weinsteins slowly built upon this success throughout the 1980s with arthouse films that achieved critical attention and modest commercial success. Harvey Weinstein and Miramax gained wider attention in 1988 with the release of Errol Morris's documentary The Thin Blue Line which detailed the struggle of Randall Adams, a wrongfully convicted inmate sentenced to death row. The publicity that soon surrounded the case resulted in the release of Adams and nationwide publicity for Miramax. The following year, their successful launch release of Steven Soderbergh's Sex, Lies, and Videotape propelled Miramax to become the most successful independent studio in America.
Also in 1989, Miramax released two art-house films, The Cook, the Thief, His Wife & Her Lover and director Pedro Almodóvar's film Tie Me Up! Tie Me Down!, both of which the MPAA rating board gave an X-rating, effectively stopping nationwide release for these films. Weinstein sued the MPAA over their rating system and while his lawsuit was thrown out, the MPAA agreed to introduce the new NC-17 rating following this episode.
Miramax continued to grow its library of films and directors until, in 1993, after the success of The Crying Game, Disney offered Harvey and Bob $80 million for ownership of Miramax. Agreeing to the deal that would cement their Hollywood clout and ensure that they would remain at the head of their company, Miramax followed the next year with their first blockbuster, Quentin Tarantino's Pulp Fiction and the indie favorite Clerks by Kevin Smith.
1996 brought Miramax its first Best Picture Academy Award with the victory of The English Patient. This started a string of critical successes that included Shakespeare in Love and Good Will Hunting.
In 2000, Harvey Weinstein was bestowed an honorary doctorate in Humane Letters, from the State University of New York at Buffalo despite not completing his course of study there, having dropped out to form Miramax Films in 1979.
On March 29, 2005, it was announced that the Weinstein brothers would leave Miramax on September 30 to form their own production company, named The Weinstein Co. with several other media executives as well as, reportedly, directors Quentin Tarantino and Robert Rodriguez. The new studio immediately garnered Academy Award nominations for Transamerica and Mrs. Henderson Presents, and box office success through Hoodwinked and Scary Movie 4.
Weinstein was awarded an Honorary CBE in November 2004 for services to the British Film Industry. Many of his films, including Shakespeare in Love and The English Patient, were shot at least partially in British studios.
He serves on the board of the Robin Hood Foundation, a charitable organization which attempts to allieviate problems caused by poverty in New York City, New York.
In 2006, Weinstein acquired a stake in the exclusive Web community aSmallWorld, and a DVD distributor, Genius Products.
Robert Weinstein (born 1954) is an American film and theatre producer, the former head of Dimension Films, former co-chairman of Miramax Films, and current head, with his brother Harvey Weinstein, of The Weinstein Co.

Born to Jewish parents in 1954 in Flushing, Queens in New York City, New York, Weinstein grew up in New York City and then went to college in Buffalo, N.Y.
After graduating college, Weinstein, along with his brother Harvey Weinstein, independently produced rock concerts as Harvey & Corky Productions in Buffalo through most of the 1970s. Both Weinstein brothers had grown up with a passion for movies and they nurtured a desire to enter the film industry. In the late 1970s, using profits from their concert promotion business, the brothers created a small independent film distribution company called Miramax, named after their parents - Miriam and Max. The company's first releases were primarily music-oriented concert films such as Paul McCartney's Rockshow. In the early 1980s Miramax acquired the rights to two British films of benefit shows filmed for human rights organization Amnesty International. Working closely with Martin Lewis the producer of the original films, the Weinstein brothers edited the two films into one movie tailored for the American market. The resulting film was released as The Secret Policeman's Other Ball in May 1982 and it became Miramax's first hit. The movie raised considerable sums for Amnesty International and was credited by Amnesty with having helped to raise its profile in the US.
The Weinsteins slowly built upon this success throughout the 1980s with arthouse films that achieved critical attention and modest commercial success. Harvey Weinstein and Miramax gained wider attention in 1988 with the release of Errol Morris's documentary The Thin Blue Line which detailed the struggle of Randall Adams, a wrongfully convicted inmate sentenced to death row. The publicity that soon surrounded the case resulted in the release of Adams and nationwide publicity for Miramax. The following year, their successful launch release of Steven Soderbergh's sex, lies, and videotape propelled Miramax to become the most successful independent studio in America.
Miramax continued to grow its library of films and directors until, in 1993, Disney offered Harvey and Bob $80 million dollars for ownership of Miramax. Agreeing to the deal that would cement their Hollywood clout and ensure that they would remain at the head of their company, Miramax followed the next year with their first blockbuster, Quentin Tarantino's Pulp Fiction.
1996 brought Miramax's first Best Picture with the victory of The English Patient. This would start a string of critical successes that would include Shakespeare in Love and Good Will Hunting.
On March 29, 2005, it was announced that the Weinstein brothers would leave Miramax on September 30 and would form their own production company, The Weinstein Co. with several other media executives and reportedly, Paul Newman and Robert Redford.
Harvey Weinstein (USA, New York, 1952, március 19.): amerikai filmproducer.

Weinstein zsidó családban született Queensben, Buffaloban nőtt fel. Jelenleg Connecticutban él.
Weinstein rockkoncertek promóciójával kezdte pályafutását. Harvey a bátyjával Bob Weinsteinnel dolgozik együtt, független filmeket gyártanak. 1970-es évek végén kezdett el a filmiparban tevékenykedni producerként. Az első filmje 1979-ben volt The Secret Policeman's Ball címen, aminek a jogait a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztiválon szerezte meg. A film nyereségét befektette a Miramax filmgyártó vállalatba, a név a szülei első nevéből, Miriamból és Maxból keletkezett. Harvey segítette a Broadway színpadára Mel Brooks rendezésében a Producereket, Baz Luhrman rendezésében a La Boheme-t és Tom Stoppard The Real Thingjét, melyért 2000-ben Tony-díjat kapott.
Harvey Weinstein és a Miramax első áttörése Errol Morris dokumentumfilmje volt The Thin Blue Line címen 1988-ban. Ez a film az igazságtalanul halálra ítélt Randall Adams küzdelmét dolgozza fel. Az ügyet körülvevő hírverésnek köszönhetően Adams nemsokára szabadult, a Miramax pedig hírnévre tett szert. A következő évben bemutatták Steven Soderbergh Szex, hazugság, videó című filmjét a Miramax gyártásában, ami a legsikeresebb független film lett Amerikában. A Miramax azzal vált ismertté, hogy elsősorban európai filmeket forgalmazott az amerikai piacon. 17 év alatt egyedülálló marketingtechnikájával 24 Oscar-jelölést szerzett ezeknek a filmeknek (Az élet csodaszép, Kolja, Isten veled, ágyasom, Cinema Paradiso, Pelle, a győztes).
1989-ben a Miramax bemutatott két művészfilmet, A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője címen, és előadta Pedro Almodóvar filmjét a Tie Me Up! Tie Me Down! címen, mindkét film az MPAA értékelésében X-besorolást kapott, ezek a produkciók a nemzetközi forgalmazásban igen sikeresen szerepeltek. Harvey beperelte a MPAA-t a filmek korhatárbesorolása miatt, és bár keresetét elutasították, az MPAA bevezette a NC-17 (17 éven felülieknek) korhatárbesorolást.
1993-ban a Disney felkínált Harvey-nak és Bobnak 80 millió dollárt, hogy partnere legyen a Miramaxnak. Megegyezésükhöz híven, mely szerint tovább erősítik hollywoodi befolyásukat és biztosítják a cégben betöltött vezetői pozíciójukat, egy évvel később a Miramax kiadta az első igazi kasszasikerét, Quentin Tarantino Ponyvaregényét.
1996-ban elhozta a Miramax az első legjobb film győzelmét az Az angol beteg című filmükkel. Ez megindította az utat a kritikai sikerekhez is, beleértve a Szerelmes Shakespeare és a Good Will Hunting című filmeket is.
2005. március 29-én bejelentették a Weinstein fivérek, hogy elhagyják a Miramaxot szeptember 30-án és alapítanak egy saját vállalatot, aminek a neve The Weinstein Co. lesz. A cég székhelye New Yorkban lesz, de Londonban és Los Angelesben is lesznek irodáik. Miután megjelent a riport a The Hollywood Reporter magazinban 2005 augusztusában, Harvey még mindig benne volt a Miramaxban, mivel szeptemberben két külön magas költségvetésű filmet készültek bemutatni, amiben az egyik film sztárja Johnny Depp volt. Depp kérte, hogy Harvey kreatívan részt vegyen a The Libertine reklámozásában, amihez (Depp ügynöke szerint) intelligens reklámra volt szükség. Weinstein és az új Miramax elnök, Daniel Battsek együtt felügyelte a produkciót.

Yitzhak Rabin

Yitzhak Rabin (Hebrew: יִצְחָק רַבִּין ‎, 1 March 1922 – 4 November 1995) was an Israeli politician and general. He was the fifth Prime Minister of Israel with two periods in office, from 1974 until 1977 and from 1992 until his assassination in 1995. In 1994 during his second term Rabin won the Nobel Peace Prize together with Shimon Peres and Yasser Arafat, for their efforts towards peace which culminated in the Oslo Accords. He was assassinated by Yigal Amir, a right-wing Israeli radical who had strenuously opposed Rabin's signing of the Oslo Accords. He was the first native-born Prime Minister of Israel, the only Prime Minister to be assassinated and the second to die in office after Levi Eshkol.
Yitzhak Rabin was born in Jerusalem in 1922 to Nehemiah and Rosa, two pioneers of the Third Aliyah. Nehemiah Rubitzov, born in a small Ukrainian town in 1886, lost his father when he was a child and helped to support his family from a young age. At the age of 18, he emigrated to the United States, where he joined the Poalei Zion (Workers of Zion) Party and changed his surname to Rabin. In 1917 he went to Palestine with Hagdud Haivri (Jewish Legion) volunteers, determined to settle in Israel. Yitzhak Rabin's mother, Rosa Cohen, was born in 1890 in Mohilev in Belarus. Her father, a rabbi, opposed the Zionist movement, but sent Rosa to a Christian high school for girls in Homel, enabling her to acquire a broad general education. From a young age, Rosa took an interest in political and social causes. In 1919, she sailed to Palestine on the S.S. Ruslan, the bellwether of the Third Aliyah. After working on a kibbutz on the shores of the Kinneret (Sea of Galilee), she moved to Jerusalem.[1]
Rabin grew up in Tel Aviv, where the family relocated when he was one year old. In 1940, he graduated with distinction from the Kadoori Agricultural High School and hoped to be an irrigation engineer. However, apart from several courses in military strategy in the United Kingdom later on, he never pursued a degree.
Rabin married in 1948, during the Israeli War of Independence. Leah was working at the time as a reporter for a Palmach newspaper. They had two children, Dahlia and Yuval. After Rabin's assassination, Dahlia Rabin-Pelossof went into politics. In 2001, she was Israel's Deputy Minister of Defense.

In 1992 Rabin was elected as chairman of the Israeli Labor Party. In the elections that same year his party, strongly focusing on the popularity of its leader, managed to win a clear victory over the Likud of incumbent Prime Minister Yitzhak Shamir. However the Left bloc in the Knesset won an overall narrow majority, facilitated by the disqualification of small nationalist parties that did not manage to pass the electoral threshold. Rabin formed the first Labour led government in fifteen years, supported by a coalition of left wing parties and Shas, a Mizrahi orthodox religious party.
Rabin played a leading role in the signing of the Oslo Accords, which created the Palestinian Authority and granted it partial control over parts of the Gaza Strip and West Bank. Prior to the signing of the accords, Rabin received a letter from PLO Chairman Yasser Arafat renouncing violence and officially recognizing Israel, and on the same day, September 9, 1993, Rabin sent Arafat a letter officially recognizing the PLO on (See: Israel-Palestine Liberation Organization letters of recognition.) During this term of office, Rabin also oversaw the signing of the Israel-Jordan Treaty of Peace (1994).
For his role in the creation of the Oslo Accords, Rabin was awarded the 1994 Nobel Peace Prize, along with Yasser Arafat and Shimon Peres. The Accords greatly divided Israeli society, with some seeing Rabin as a hero for advancing the cause of peace and some seeing him as a traitor for giving away land rightfully belonging to Israel. Many Israelis on the right wing often blame him for Jewish deaths from the sharp increase in terror attacks since the signing of the Oslo accords. Also, Rabin's government was kept in office with the tacit support of Arab-Israeli parties in the Knesset.
Rabin was also awarded the 1994 Ronald Reagan Freedom Award by the late President's wife, Former First Lady Nancy Reagan. The award is only given to "those who have made monumental and lasting contributions to the cause of freedom worldwide," and who "embody President Reagan's lifelong belief that one man or woman truly can make a difference."

Jichak Rabin 1922. március 1-jén Jeruzsálemben született, orosz bevándorlók első gyermekeként, így annak a kevés izraeli vezetőnek az egyike, aki már Izraelben született. Élete kezdetében nem nagyon különbözött attót, amit arrafelé akár átlagos sorsnak is mondható. Később egyre felelősebb posztokat töltött be, először katonai, később diplomata, végül politikai területen. Az ország miniszterelnöke volt, amikor 1955. november 4-én, 73 éves korában merénylet áldozata lett. A világ keveset tudott róla, de az a kevés a XX. század legnagyobb egyéniségei közé emeli: a föld egyik legbékétlenebb régiójában lerakta egy történelmi megbékélés alapköveit...
Az őshaza nyomában
Mint annyian mások, az ő szülei is Oroszországból, illetve a későbbi Szovjetúnió területéről emigráltak. Voltak kivándorlók között olyanok, akik a zsidóellenesség, a cári Oroszországban nem ritka pogromok miatt, mások a cionista eszmék hatására hagyták el szűlővárosukat és mentek Palesztinába. És természetesen akadtak köztük olyanok is, mint Rabin anyja, akiket a véletlen sodort az angol mandátum területére.
Amikor Rabin erről ír, lefestve a jómódú polgárcsalád lányát, akit nagyapja, egy gazdag fakereskedő nevelt Pétervárott, elárulja, hogy anyja valójában az Egyesült Államokba készült és csak Ogyesszában változtatta meg elképzelését, amikor találkozott egy csapatnyi cionista fiatallal, akik éppen behajózni készültek a Palesztinába induló Rosslen hajóra.

Leonard Bernstein

Leonard Bernstein(August 25, 1918 – October 14, 1990) was an American conductor, composer, author, music lecturer and pianist. He was the first conductor born and educated in the United States of America to receive world-wide acclaim. He is perhaps best known for his long conducting relationship with the New York Philharmonic, which included the acclaimed Young People's Concerts series, and his compositions, including West Side Story, Candide, and On the Town. He is known to baby boomers[citation needed] primarily as the first classical music conductor to make many television appearances, all between 1954 and 1989. He is one of the most influential figures in the history of American classical music, championing the works of American composers and inspiring the careers of a generation of American musicians.

Bernstein was born in Lawrence, Massachusetts in 1918 to a Polish-Jewish family from Rivne, now Ukraine. His grandmother insisted his first name be Louis, but his parents always called him Leonard, as they liked the name better. He had his name changed to Leonard officially when he was fifteen.[2] His father, Sam Bernstein, was a businessman, and initially opposed young Leonard's interest in music. Despite this, the elder Bernstein frequently took him to orchestra concerts. At a very young age, Bernstein heard a piano performance and was immediately captivated; he subsequently began learning the piano. As a child, Bernstein attended the Garrison School and Boston Latin School.

After graduation from Boston Latin School in 1934 Bernstein attended Harvard University, where he studied music with Walter Piston and was briefly associated with the Harvard Glee Club.[4] One of this friends at Harvard was Donald Davidson, considered one of the leading philosophers of the 20th century, with whom he played piano four hands. Bernstein wrote and conducted the musical score for the production which Davidson mounted of Aristophanes' play The Birds in the original Greek. Some of this music was later to be reused in Bernstein's ballet Fancy Free.
After completing his studies at Harvard he enrolled in the Curtis Institute of Music in Philadelphia, where he received the only "A" grade Fritz Reiner ever awarded in his class on conducting. During his time at Curtis, Bernstein also studied piano with Isabella Vengerova.

During his young adult years in New York City, Bernstein enjoyed an exuberant social life that included relationships with both men and women. After a long internal struggle and a turbulent on-and-off engagement, he married Chilean actress Felicia Montealegre Cohn on September 9, 1951, reportedly in order to increase his chances of obtaining the chief conducting position with the Boston Symphony Orchestra. Dimitri Mitropoulos, conductor of the New York Philharmonic and Bernstein's mentor, advised him that marrying would help counter the gossip about him and appease the conservative BSO board. [6]
Leonard and Felicia had three children, Jamie, Alexander, and Nina. [7] During his married life, Bernstein tried to be as discreet as possible with his extramarital liaisons. But as he grew older, and as the Gay Liberation movement made great strides, Bernstein became more emboldened, eventually leaving Felicia to live with his lover Tom Cochran. Some time after, Bernstein learned that his wife was diagnosed with lung cancer. Bernstein moved back in with his wife and cared for her until she died. [8]
It has been suggested that Bernstein was actually bisexual (an assertion supported by comments Bernstein himself made about not preferring any particular cuisine, musical genre, or form of sex), and it has been alleged that he was conflicted between his devotion to his family and his gay desires, but Arthur Laurents (Bernstein's collaborator in West Side Story), said that Bernstein was simply "a gay man who got married. He wasn't conflicted about it at all. He was just gay." [9] Shelly Rhoades Perle, another friend of Bernstein’s, said that she thought "he required men sexually and women emotionally."

Bernstein was very highly regarded as a conductor, composer, and educator, and probably best known to the public as longtime music director of the New York Philharmonic, for conducting concerts by many of the world's leading orchestras, and for writing the music for West Side Story. He wrote three symphonies, two operas, five musicals, and numerous other pieces.

In 1940, he began his study at the Boston Symphony Orchestra's summer institute, Tanglewood, under the orchestra's conductor, Serge Koussevitzky. Bernstein later became Koussevitzky's conducting assistant.[11] He would later dedicate his Symphony No. 2 to Koussevitzky.[12]
On November 14, 1943, having recently been appointed assistant conductor of the New York Philharmonic Orchestra, he made his conducting debut on last minute notification, and without any rehearsal, after Bruno Walter came down with the flu. The next day, The New York Times editorial remarked, "It's a good American success story. The warm, friendly triumph of it filled Carnegie Hall and spread far over the air waves."[13]He was an immediate success and became instantly famous because the concert was nationally broadcasted. The soloist on that historic day was Joseph Schuster, solo cellist of the New York Philharmonic, who played Richard Strauss's Don Quixote. Since Bernstein had never conducted the work before, Bruno Walter coached him on it prior to the concert. It is possible to hear this remarkable event thanks to a transcription recording made from the CBS radio broadcast that has since been issued on CD.
After World War II Bernstein's career on the international stage began to flourish. In 1946 he conducted his first opera, the American premiere of Benjamin Britten's Peter Grimes, which had been a Koussevitzky commission. In 1949 he conducted the world première of the Turangalîla-Symphonie by Olivier Messiaen, and when Koussevitzky died two years later, Bernstein became head of the orchestral and conducting departments at Tanglewood, holding this position for many years.
In 1951, Bernstein conducted the New York Philharmonic in the world premiere of the Symphony No. 2 of Charles Ives. The composer, old and frail, was unable to attend the concert, but listened to the broadcast on the radio with his wife, Harmony. They both marveled at the enthusiastic reception of his music, which had actually been written between 1897 and 1901, but until then had never been performed. Bernstein did much to promote the music of this American composer throughout his career. Ives died in 1954. Bernstein was also a visiting music professor in the early 1950's, and founder/head of the Creative Arts Festivals at Brandeis University from 1952 onward.[14] The festival was named after him in 2005, becoming the Leonard Bernstein Festival of the Creative Arts.
Bernstein was named Music Director of the New York Philharmonic in 1957 and began his tenure in that position in 1958, a post he held until 1969, although he continued to conduct and make recordings with that orchestra for the rest of his life. He became a well-known figure in the US through his series of fifty-three televised Young People's Concerts for CBS, which grew out of his Omnibus programs that CBS aired in the early 1950s. His first Young People's Concert was televised only a few weeks after his tenure as principal conductor of the New York Philharmonic began. He became as famous for his educational work in those concerts as for his conducting. Some of his music lectures were released on records, with several of these albums winning Grammy awards. To this day, the Young People's Concerts series remains the longest running group of classical music programs ever shown on commercial television. They ran from 1958 to 1972. More than thirty years later, twenty-five of them were rebroadcast on the now-defunct cable channel Trio, and released on DVD.
In 1947, Bernstein conducted in Tel Aviv for the first time, beginning a life-long association with Israel. In 1957, he conducted the inaugural concert of the Mann Auditorium in Tel Aviv; he subsequently made many recordings there. In 1967 he conducted a concert on Mt. Scopus to commemorate the reunification of Jerusalem. During the 1970s, Bernstein recorded most of his own symphonic music with the Israel Philharmonic.

In 1959 he took the New York Philharmonic on a tour of Europe and the Soviet Union, portions of which were filmed by CBS. A major highlight of the tour was Bernstein's performance of Shostakovich's fifth symphony, in the presence of the composer, who came on stage at the end to congratulate Bernstein and the musicians. In October, when Bernstein and the orchestra returned to New York, they recorded the symphony for Columbia. He made two recordings of Shostakovich's Leningrad Symphony, one with the New York Philharmonic in the 1960s, and another one in 1988 with the Chicago Symphony Orchestra, the only recording he ever made with them (along with Shostakovich's Symphony No. 1, also recorded live in concerts at Orchestra Hall in Chicago at that time).
In 1960 Bernstein began the first complete cycle of recordings in stereo of all nine completed symphonies by Gustav Mahler, with the blessings of the composer's widow, Alma. The success of these recordings, along with Bernstein's concert performances, greatly revived interest in Mahler, who had briefly been music director of the New York Philharmonic late in his life. That same year, Bernstein conducted an LP of his own score for the 1944 musical On The Town, in stereo, the first such recording of the score ever made, for Columbia Masterworks Records. Unlike his later recordings of his own musicals, this was originally issued as a single LP rather than a 2-record set. It was later issued on CD. The recording featured several members of the original Broadway cast, including Betty Comden and Adolph Green.

During his New York Philharmonic directorship, Bernstein was also responsible for introducing the symphonies of the Danish composer Carl Nielsen to American audiences, leading to a revival of interest in this composer whose reputation had previously been mostly regional. Bernstein recorded three of Nielsen's symphonies (Nos. 2, 4 and 5) with the Philharmonic, and recorded the composer's 3rd Symphony with a Danish orchestra after a critically-acclaimed public performance there.
In 1966 he made his debut at the Vienna State Opera conducting Luchino Visconti's production of Verdi's Falstaff, with Dietrich Fischer-Dieskau as Falstaff. In 1970 he returned to the State Opera for Otto Schenk's production of Beethoven's Fidelio. Sixteen years later, at the State Opera, Bernstein conducted his sequel to Trouble in Tahiti, A Quiet Place. Bernstein's final farewell to the State Opera happened accidentally in 1989: Following a performance of Modest Mussorgsky's Khovanchina he unexpectedly entered the stage and embraced conductor Claudio Abbado in front of a stunned, but cheering audience.
Beginning in 1970, Bernstein conducted the Vienna Philharmonic Orchestra, with which he re-recorded many of the pieces that he had previously taped with the New York Philharmonic, including sets of the complete symphonies of Beethoven, Brahms and Schumann. Some of the Mahler symphony recordings from Bernstein's second cycle for Deutsche Grammophon were also made with the Vienna Philharmonic.
Later that year, Bernstein wrote and narrated a ninety-minute program filmed on location in and around Vienna, featuring the Vienna Philharmonic with such artists as Plácido Domingo, who in his first television appearance performed as the tenor soloist in Beethoven's Ninth. The program, first telecast in 1970 on Austrian and British television, and then on CBS on Christmas Eve 1971, was intended as a celebration of Beethoven's 200th birthday. The show made extensive use of the rehearsals and finished performance of the Otto Schenk production of Fidelio. Originally entitled Beethoven's Birthday: A Celebration in Vienna, the show, which won an Emmy, was telecast only once on U.S. commercial television, and remained in CBS's vaults, until it resurfaced on A&E shortly after Bernstein's death - under the new title Bernstein on Beethoven: A Celebration in Vienna. It was immediately issued on VHS under that title, and in 2005 was issued on DVD.
Bernstein was invited in 1973 to the Charles Eliot Norton Chair as Professor of Poetry at his alma mater, Harvard University, to deliver a series of 6 lectures on music. Borrowing the title from a Charles Ives work, he called the series "The Unanswered Question"; it is a set of interdisciplinary lectures in which he borrows terminology from contemporary linguistics to analyze and compare musical construction to language. Three years later, in 1976, the entire series of videotaped lectures was telecast on PBS. The lectures survive both in book and DVD form today. Chomsky wrote in 2007 on the Znet forums about the linguistic aspects of the lecture: I spent some time with Bernstein during the preparation and performance of the lectures. My feeling was that he was on to something, but I couldn't really judge how significant it was.
In 1978, the Otto Schenk Fidelio, with Bernstein still conducting, but featuring a different cast, was filmed by Unitel. Like the program, Bernstein on Beethoven, it also was shown on A&E after his death and subsequently issued on VHS. Although the video has since long been out-of-print, it was released for the first time on DVD by Deutsche Grammophon in late 2006.
In 1979 Bernstein conducted the Berlin Philharmonic Orchestra for the first and only time, in two charity concerts. The performance, of Mahler's Ninth Symphony, was broadcast on radio, and posthumously released on CD.
He received the Kennedy Center Honors award in 1980.
On PBS in the 1980s, he was the conductor and commentator for a special series on Beethoven's music, which featured the Vienna Philharmonic playing all nine Beethoven symphonies, several of his overtures, one of the string quartets arranged for the full string section of the Vienna Philharmonic, and the Missa Solemnis. Actor Maximilian Schell was also featured on the program, reading from Beethoven's letters.
In 1985, he conducted a complete recording of his score for West Side Story for the first and only time. The recording, much criticized for featuring what critics felt were miscast opera singers such as Kiri te Kanawa, Jose Carreras, and Tatiana Troyanos in the leading roles, was nevertheless a national bestseller.
In 1989, Bernstein again conducted and recorded another complete performance of one of his musicals, again featuring opera singers rather than Broadway stars. This time it was Candide, and because the show was always intended to be an operetta, the recording made from it was much more warmly received. The performance was released posthumously on CD (in 1991). It starred Jerry Hadley, June Anderson, Adolph Green, and Christa Ludwig in the leading roles. The Candide recording, unlike the West Side Story one, also included previously discarded numbers from the show.
A TV documentary of the West Side Story recording sessions was made in 1985, and the Candide recording was made live, in concert. This concert was eventually telecast posthumously.
On Christmas Day, 25 December 1989, Bernstein conducted the Beethoven: Symphony No. 9 in East Berlin's Schauspielhaus (Playhouse) as part of a celebration of the fall of the Berlin Wall. The concert was broadcast live in more than twenty countries to an estimated audience of 100 million people. For the occasion, Bernstein reworded Friedrich Schiller's text of the Ode to Joy, substituting the word Freiheit (freedom) for Freude (joy).[15] Bernstein, in the introduction to the program, said that they had "taken the liberty" of doing this because of a "most likely phony" story, apparently believed in some quarters, that Schiller wrote an "Ode to Freedom" that is now presumed lost. Bernstein's comment was, 'I'm sure that Beethoven would have given us his blessing."
Bernstein was highly regarded as a conductor among many musicians, including the members of the Vienna Philharmonic Orchestra, evidenced by his honorary membership, the London Symphony Orchestra, of which he was President, and the Israel Philharmonic Orchestra, with whom he appeared regularly as guest conductor. He was considered especially accomplished with the works of Gustav Mahler, Aaron Copland, Johannes Brahms, Dmitri Shostakovich, George Gershwin (especially the Rhapsody in Blue and An American in Paris), and of course with the performances of his own works. Unfortunately, Bernstein never conducted a performance of Gershwin's Piano Concerto in F, nor did he ever conduct Porgy and Bess. However, he did discuss Porgy in his article, Why Don't You Run Upstairs and Write a Nice Gershwin Tune?, originally published in the New York Times and later reprinted in his 1959 book The Joy of Music.
He had a gift for rehearsing an entire Mahler symphony by acting out every phrase for the orchestra to convey the precise meaning, and of emitting a vocal manifestation of the effect required, with a subtly professional ear that missed nothing.
Bernstein influenced many conductors who are performing now, such as Marin Alsop, Alexander Frey, John Mauceri, Seiji Ozawa, Carl St.Clair, and Michael Tilson Thomas. Ozawa made his first network television debut as guest conductor on one of the Young People's Concerts.
Bernstein conducted his final performance at Tanglewood on August 19, 1990, with the Boston Symphony playing Benjamin Britten's "Four Sea Interludes" and Beethoven's Seventh Symphony.[16] He suffered a coughing fit in the middle of the Beethoven performance which almost caused the concert to break down. The concert was later issued on CD by Deutsche Grammophon.
He died of pneumonia and a pleural tumor just five days after retiring. A longtime heavy smoker, he had battled emphysema from his mid-20s. On the day of his funeral procession through the streets of Manhattan, construction workers removed their hats and waved and yelled "Goodbye Lenny."[17] Bernstein is buried in Green-Wood Cemetery, Brooklyn, New York.
Amerikai zeneszerző, karmester és zongoraművész. 1918. augusztus 25-én született Lawrence-ben. Pistonnál tanult Cambridge-ben a Harvard Egyetemen, majd Koussevitzky mellett dolgozott a Berkshire Music Center-ben. 1943–44-ben Rodzinski asszisztense lett a New York-i Filharmonikusoknál. 1945-48 között a New York City Symphony Orchestra vezetője volt, 1951-55-ig őt bízták meg a Berkshire Music Center zenekari gyakorlat és karmesterképző tanszakának irányításával. Emellett párhuzamosan a Brandeis Egyetem tanáraként is működött 1956-ig.1957-ben írta meg az amerikai zenés színház egyik sarokkövének számító darabját, a West Side Story című musicalt. Ettől az évtől Mitropoulos mellett a New York-i Filharmonikusok zenei vezetője lett, 1958–69-ig pedig Mitropoulos utódaként a zenekar vezető karmestere. Ekkor vált igazán híressé. Young People’s Concerts címmel televíziós sorozatot indított el, amellyel a komolyzene népszerűsítésének új és különleges formáját hozta létre. Karmesterként elsősorban Mahler és Copland műveinek tolmácsolását helyezte előtérbe.Az 1970-es évektől kezdve koncentráltabban foglalkozott zeneszerzéssel: I. („Jeremiah”, 1942) és II. („The Age of Anxiety”, 1949-65) szimfóniája után 1963–77 között megírta a harmadikat, a „Kaddish”-t szoprán hangra, beszélőkre, kórusra és zenekarra. 1971-ben keletkezett a Mass (Mise). Az 1980-as évek termései közé tartozik az A Quiet Place című opera (1983) és az Arias and Barcarolles dalciklus (1988). Bernstein 1990. október 14-én hunyt el New Yorkban.

Claude Lévi-Strauss

Claude Lévi-Strauss ( born November 28, 1908) is a French anthropologist who developed structuralism as a method of understanding human society and culture. Outside anthropology, his works have had a large influence on contemporary thought, in particular on the practice of structuralism. Lévi-Strauss is a reference for authors such as Roland Barthes, Michel Foucault, Gilles Deleuze, Jacques Derrida, Rene Girard, Jacques Lacan, and Judith Butler.

Claude Lévi-Strauss, who is of Jewish ethnicity, grew up in Paris, living in a street of the 16th arrondissement named after the artist Nicolas Poussin, whose work he later admired and wrote about[1]. His father was also a painter, and Claude was born in Brussels because his father had taken a contract to paint there [2].
At the Sorbonne in Paris, Lévi-Strauss studied law and philosophy. After an epiphany resulting from a late night conversation strolling around the grounds of True's Yard, King's Lynn with renowned cryptozoologist Lewis Daly,[citation needed] he did not pursue his study of law but agrégated in philosophy in 1931. In 1935, after a few years of secondary-school teaching, he took up a last-minute offer to be part of a French cultural mission to Brazil in which he would serve as a visiting professor at the University of São Paulo.
Lévi-Strauss lived in Brazil from 1935 to 1939. It was during this time that he undertook his first ethnographic fieldwork, conducting periodic research forays into the Mato Grosso and the Amazon Rainforest. He studied first the Guaycuru and Bororo Indian tribes, living among them for a while. Several years later, he returned for a second, year-long expedition to study the Nambikwara and Tupi-Kawahib societies. It was this experience that cemented Lévi-Strauss's professional identity as an anthropologist. Edmund Leach suggests, from Lévi-Strauss's own accounts in Tristes-Tropiques, that he could not have spent more than a few weeks in any one place and was never able to converse easily with any of his native informants in their native language.
He returned to France in 1939 to take part in the war effort, but after the French capitulation in 1940, Lévi-Strauss, a Jew, fled Paris. He was offered a position in New York and granted admission to the United States. A series of voyages brought him via South America to Puerto Rico where he was investigated by the FBI after German letters in his luggage aroused the suspicions of customs agents. Lévi-Strauss spent most of the war in New York City. Together with other intellectual emigrés, he taught at the New School for Social Research. Along with Jacques Maritain, Henri Focillon and Roman Jakobson, he was a founding member of the École Libre des Hautes Études, a sort of university-in-exile for French academics.
The war years in New York were formative for Lévi-Strauss in several ways. His relationship with Jakobson helped shape his theoretical outlook (Jakobson and Lévi-Strauss are considered to be two of the central figures on which structuralist thought is based). In addition, Lévi-Strauss was also exposed to the American anthropology espoused by Franz Boas, who taught at Columbia University on New York's Upper West Side. In 1942, while having dinner at the Faculty House at Columbia, Boas died of a heart attack in Lévi-Strauss's arms. This intimate association with Boas gave his early work a distinctive American tilt that helped facilitate its acceptance in the U.S. After a brief stint from 1946 to 1947 as a cultural attaché to the French embassy in Washington, DC, Lévi-Strauss returned to Paris in 1948. It was at this time that he received his doctorate from the Sorbonne by submitting, in the French tradition, both a "major" and a "minor" thesis. These were The Family and Social Life of the Nambikwara Indians and The Elementary Structures of Kinship.
The Elementary Structures of Kinship was published the next year and quickly came to be regarded as one of the most important anthropological works on kinship. It was even reviewed favorably by Simone de Beauvoir, who viewed it as an important statement of the position of women in non-western cultures. A play on the title of Émile Durkheim's famous Elementary Forms of the Religious Life, Elementary Structures re-examined how people organized their families by examining the logical structures that underlay relationships rather than their contents. While British anthropologists such as Alfred Reginald Radcliffe-Brown argued that kinship was based on descent from a common ancestor, Lévi-Strauss argued that kinship was based on the alliance between two families that formed when women from one group married men from another.[3]
Throughout the late 1940s and early 1950s, Lévi-Strauss continued to publish and experienced considerable professional success. On his return to France, he became involved with the administration of the CNRS and the Musée de l'Homme before finally becoming chair of the fifth section of the École Pratique des Hautes Études, the 'Religious Sciences' section previously chaired by Marcel Mauss, which he renamed "Comparative Religion of Non-Literate Peoples".
While Lévi-Strauss was well known in academic circles, it was in 1955 that he became one of France's best known intellectuals by publishing Tristes Tropiques. This book was essentially a travel novel detailing his time as a French expatriate throughout the 1930s. Lévi-Strauss combined exquisitely beautiful prose, dazzling philosophical meditation, and ethnographic analysis of the Amazonian peoples to produce a masterpiece. The organizers of the Prix Goncourt, for instance, lamented that they were not able to award Lévi-Strauss the prize because Tristes Tropiques was technically non-fiction.
Lévi-Strauss was named to a chair in Social Anthropology at the Collège de France in 1959. At roughly the same time he published Structural Anthropology, a collection of his essays which provided both examples and programmatic statements about structuralism. At the same time as he was laying the groundwork for an intellectual program, he began a series of institutions for establishing anthropology as a discipline in France, including the Laboratory for Social Anthropology where new students could be trained, and a new journal, l'Homme, for publishing the results of their research.
In 1962, Lévi-Strauss published what is for many people his most important work, La Pensée Sauvage. The title is a pun untranslatable in English — in English the book is known as The Savage Mind, but this title fails to capture the other possible French meaning of 'Wild Pansies'. In French pensée means both 'thought' and 'pansy,' the flower, while sauvage means 'wild' as well as 'savage' or 'primitive'. The book concerns primitive thought, forms of thought we all use. (Lévi-Strauss suggested the English title be Pansies for Thought, riffing off of a speech by Ophelia in Hamlet.) The French edition to this day retains a flower on the cover.
The first half of the book lays out Lévi-Strauss's theory of culture and mind, while the second half expands this account into a theory of history and social change. This part of the book engaged Lévi-Strauss in a heated debate with Jean-Paul Sartre over the nature of human freedom. On the one hand, Sartre's existentialist philosophy committed him to a position that human beings were fundamentally free to act as they pleased. On the other hand, Sartre was also a leftist who was committed to the idea that, for instance, individuals were constrained by the ideologies imposed on them by the powerful. Lévi-Strauss presented his structuralist notion of agency in opposition to Sartre. Echoes of this debate between structuralism and existentialism would eventually inspire the work of younger authors such as Pierre Bourdieu.
Now a worldwide celebrity, Lévi-Strauss spent the second half of the 1960s working on his master project, a four-volume study called Mythologiques. In it, he took a single myth from the tip of South America and followed all of its variations from group to group up through Central America and eventually into the Arctic circle, thus tracing the myth's spread from one end of the American continent to the other. He accomplished this in a typically structuralist way, examining the underlying structure of relationships between the elements of the story rather than by focusing on the content of the story itself. While Pensée Sauvage was a statement of Lévi-Strauss's big-picture theory, Mythologiques was an extended, four-volume example of analysis. Richly detailed and extremely long, it is less widely read than the much shorter and more accessible Pensée Sauvage despite its position as Lévi-Strauss's masterwork.
Lévi-Strauss completed the final volume of Mythologiques in 1971 and in 1973 he was elected to the Académie Française, France's highest honour for an intellectual. He is also a member of other notable academies worldwide, including the American Academy of Arts and Letters. He also received the Erasmus Prize in 1973. In 2003 he received the Meister-Eckhart-Prize for philosophy. He has received several honorary doctorates from universities such as Oxford, Harvard, and Columbia. He is also a recipient of the Grand-croix de la Légion d'honneur, and is a Commandeur de l'ordre national du Mérite and Commandeur des Arts et des Lettres. Although retired, he continues to publish occasional meditations on art, music and poetry.
Claude Lévi-Strauss (Brüsszel, 1908–) belgiumi születésű francia szociológus, etnológus és antropológus, a strukturalista mozgalom fő teoretikusa és a strukturális antropológia irányzatának megteremtője.
Párizsban filozófiát és jogot hallgatott. Marcel Mauss hatására ekkor kezdett el az etnológia és az antropológia iránt érdeklődni. 1935-től a São Paulo-i egyetemen a szociológia professzora volt, s közben jelentős terepmunkát folytatott az amazóniai indiánok között. 1942-től New Yorkban, 1945-től az 1990-es évek elejéig Párizsban tanított vallásetnológiát, vallásantropológiát és szociológiát, miközben a francia strukturalista mozgalom elismert, az irányzat módszertanát általános igénnyel is megfogalmazó vezéralakja lett. 1972-től a Francia Akadémia tagja.
Lévi-Strauss alapvető tudományos problémája a vallási valóság és a mögötte megbúvó emberi gondolkodás szerkezetének alakulása a primitív népek, az írás előtti kultúrák világában. Első lépésben, brazíliai anyaga alapján a rokonsági struktúrák által tagolt archaikus társadalom nyelvi és kommunikációs rendszerét vizsgálta, tudattalan logikai struktúrák nyomait vélve felfedezni azok szerkezetében. Ebből építette fel a vad gondolkodás (le pensée sauvage) fogalmát, amely a régiek gondolkodását egy asszociációs és metaforikus logikára és az arra épülő mágikus-totemisztikus magatartásra, mint az ősi vallás formájára vezette vissza. Az archaikus gondolkodásról és a vallási valóság őstörténetéről vallott nézeteinek összefoglalását végül a mitológiákról írott, elsősorban amerikai indián anyagot feldolgozó könyvsorozatában tárta az olvasók elé, azt a tézisét támasztva alá, hogy a mítoszok nyelve egy olyan "ősvallás" kommunikációs valóságára utal, amelyben a valóság és annak grammatikai interpretációja sajátos logikán kívüli kapcsolatban van egymással.

Émile Durkheim

Émile Durkheim ( April 15, 1858 – November 15, 1917) was a French sociologist whose contributions were instrumental in the formation of sociology and anthropology. His work and editorship of the first journal of sociology (L'Année Sociologique) helped establish sociology within academia as an accepted social science. During his lifetime, Durkheim gave many lectures, and published numerous sociological studies on subjects such as education, crime, religion, suicide, and many other aspects of society. He is considered as one of the founding fathers of sociology and an early proponent of solidarism.

Émile Durkheim was born in the eastern French province of Lorraine on April 15, 1858. He came from a long line of devout French Jews; his father, grandfather, and great-grandfather had been rabbis. At an early age, he decided not to follow in his family's rabbinical footsteps. Durkheim himself would lead a completely secular life. Much of his work, in fact, was dedicated to demonstrating that religious phenomena stemmed from social rather than divine factors. While Durkheim chose not to follow in the family tradition, he did not sever ties with his family or with the Jewish community. Many of his most prominent collaborators and students were Jewish, and some were blood relations.
A precocious student, Durkheim entered the École Normale Supérieure (ENS) in 1879. The entering class that year was one of the most brilliant of the nineteenth century and many of his classmates, such as Jean Jaurès and Henri Bergson would go on to become major figures in France's intellectual history. At the ENS, Durkheim studied with Numa Denis Fustel de Coulanges, a classicist with a social scientific outlook, and wrote his Latin dissertation on Montesquieu.[1] At the same time, he read Auguste Comte and Herbert Spencer. Thus Durkheim became interested in a scientific approach to society very early on in his career. This meant the first of many conflicts with the French academic system, which had no social science curriculum at the time. Durkheim found humanistic studies uninteresting, and he finished second to last in his graduating class when he aggregated in philosophy in 1882.

There was no way that a man of Durkheim's views could receive a major academic appointment in Paris, and so after spending a year studying sociology in Germany he traveled to Bordeaux in 1887, which had just started France's first teacher's training center. There he taught both pedagogy and social science (a novel position in France). From this position Durkheim reformed the French school system and introduced the study of social science in its curriculum. However, his controversial beliefs that religion and morality could be explained in terms purely of social interaction earned him many critics.
The 1890s were a period of remarkable creative output for Durkheim. In 1893 he published The Division of Labour in Society, his doctoral dissertation and fundamental statement of the nature of human society and its development. Durkheim's interest in social phenomena was spurred on by politics. France's defeat in the Franco-Prussian War had created a backlash against secular, republican rule and many considered a vigorously nationalistic approach to rejuvenate France's fading power. Durkheim, a Jew with a sympathy towards socialism, was thus in the political minority, a situation which galvanized him politically. The Dreyfus affair of 1894 only strengthened his activist stance.
In 1895 he published Rules of the Sociological Method, a manifesto stating what sociology was and how it ought to be done, and founded the first European Department of Sociology at the University of Bordeaux. In 1898 he founded the journal L'Année Sociologique in order to publish and publicize the work of what was by then a growing number of students and collaborators (this is also the name used to refer to the group of students who developed his sociological program). And finally, in 1897, he published Suicide, a case study which provided an example of what the sociological monograph might look like. Durkheim was one of the founders in using quantitative methods in criminology during his suicide case study.

In 1902 Durkheim finally achieved his goal of attaining a prominent position in Paris when he became the chair of education at the Sorbonne. Because French universities are technically institutions for training secondary school teachers, this position gave Durkheim considerable influence - his lectures were the only ones that were mandatory for the entire student body. Despite what some considered, in the aftermath of the Dreyfus affair, to be a political appointment, Durkheim consolidated his institutional power by 1912 when he was permanently assigned the chair and renamed it the chair of education and sociology. It was also in this year that he published his last major work, Elementary Forms of the Religious Life.
World War I was to have a tragic effect on Durkheim's life. Durkheim's leftism was always patriotic rather than internationalist — he sought a secular, rational form of French life. But the coming of the war and the inevitable nationalist propaganda that followed made it difficult to sustain this already nuanced position. While Durkheim actively worked to support his country in the war, his reluctance to give in to simplistic nationalist fervor (combined with his Jewish background) made him a natural target of the now-ascendant French right. Even more seriously, the generation of students that Durkheim had trained were now being drafted to serve in the army, and many of them perished as France was bled white in the trenches. Finally, Durkheim's own son died in the war-a mental blow from which Durkheim never recovered. Emotionally devastated and overworked, Durkheim collapsed of a stroke in Paris in 1917. He recovered over several months and resumed work on La Morale. He died at the age of 59 on November 15 from exhaustion. He lies buried at the Cimetière du Montparnasse in Paris.

Durkheim was concerned primarily with how societies could maintain their integrity and coherence in the modern era, when things such as shared religious and ethnic background could no longer be assumed. In order to study social life in modern societies, Durkheim sought to create one of the first scientific approaches to social phenomena. Along with Herbert Spencer, Durkheim was one of the first people to explain the existence and quality of different parts of a society by reference to what function they served in keeping the society healthy and balanced, and is thus sometimes seen as a precursor to functionalism. Durkheim also insisted that society was more than the sum of its parts. Thus unlike his contemporaries Ferdinand Tönnies and Max Weber, he focused not on what motivates the actions of individual people (methodological individualism), but rather on the study of social facts, a term which he coined to describe phenomena which have an existence in and of themselves and are not bound to the actions of individuals. He argued that social facts had an independent existence greater and more objective than the actions of the individuals that composed society and could only be explained by other social facts rather than, say, by society's adaptation to a particular climate or ecological niche.

Émile Durkheim (teljes nevén David Émile Durkheim; Épinal, 1858. április 15. – Párizs, 1917. november 15.) francia szociológus, a modern szociológia és kulturális antropológia atyja, legjelentősebb úttörő egyénisége, klasszikus alakja. Több iskolateremtő könyve és publikációja született általános társadalomelméleti kérdésekben, valamint a bűn, az öngyilkosság, a vallás és a vallásosság tárgyában.

Vallását gyakorló, közösségének nyolc generáción át rabbikat adó, hagyományaihoz ragaszkodó lotaringiai zsidó családban született. Durkheim a családi tradícióval szakítva 1879-ben beiratkozott az École Normale Supérieure-be. Az iskola diákjaként olyan, később meghatározó jelentőségű személyiségekkel diákoskodott együtt, mint Henri Bergson és Jean Jaurès, s hatásukra Durkheim egész életében baloldali szellemiségű volt, így például a Dreyfus-perben is a meghurcolt katonatiszt ügye mellé állt. 1882-ben szerezte meg filozófiatanári képesítését. Az elkövetkezendő években különböző középiskolákban oktatott, majd 1886-tól egy évig németországi egyetemeken társadalomelméletet hallgatott. 1887-től a bordeaux-i egyetemen tanított pedagógiát és társadalomtudományt, s itt fogott bele tudományszervező munkásságába is. Kiterjedt tudományelméleti vitákat folytatott a szociológia elismertetéséért harcoló, de eltérő elméleti álláspontokra helyezkedő Gabriel Tarde-dal és René Wormsszal. A durkheimi iskola győzelmét szolgálta, hogy 1896-ban Bordeaux-ban megalapíthatta az ország első szociológiai tanszékét, s 1898-ban útjára indította a L’Année Sociologique című folyóiratot is. 1902-től haláláig a párizsi Sorbonne-on tanított szociológiát, ahol 1906-ban pedagógia-, 1913-ban pedig szociológiaprofesszori címet is kapott. Fia, André Durkheim 1915 decemberében az első világháborúban elesett, aminek következtében Durkheim búskomorságba esett, s alig két esztendő elteltével meghalt.

Durkheimet a francia és ezen keresztül a modern európai szociológia atyjaként tisztelik abban az értelemben, hogy a 19. század végén gyakorlati és elméleti tudományszervezői tevékenységével ő alapozta meg a tudományág önálló diszciplínaként való elismertetését.
Nézetei a pozitivista Auguste Comte és Herbert Spencer hatása alatt formálódtak, s a szociológia születendő tudományát a társadalmi tények (faits sociaux) diszciplínájaként határozta meg, melynek ebből kifolyólag meghatározó kerete a tényeken alapuló, empirikus kutatás. Úgy vélte, hogy ezek a társadalmi tények az egyéntől, a személyes tudattól és gyakorlattól függetlenek, és kizárólag a kollektív tudat (âme collective), illetve annak változásai határozzák meg. Durkheim felfogása szerint a kollektív társadalmi tudat változásai kizárólag társadalmi, és nem biológiai vagy pszichológiai okokra vezethetőek vissza, azaz a szociológiai közeg szerepe meghatározó (szociologizmus). A társadalmi tények kizárólag statisztikákon keresztül ragadhatóak meg hitelesen. Így győződhetünk meg arról, hogy az egyéni gyakorlatok a statisztikai adatokkal kifejezett társadalmi tényekben összegződnek, s hiteles alapul szolgálnak további szociológiai elemzésekhez. Ugyanakkor egyfajta visszacsatolás is megfigyelhető: a társadalmi tények regisztere, azaz az egyéni gyakorlatok statisztikai adatokban történő összegződése egyúttal kirajzolja egy adott közösség norma- és értékrendszerét is, valamint megkönnyíti az azon a körön kívül eső egyéni gyakorlatok társadalmi devianciaként vagy bűnként való meghatározását. Ilyenformán a társadalmi tények vizsgálatával megragadható a közösség – konszenzus útján létrejött – normatív értékrendszere.
Durkheim társadalomfelfogásának legfontosabb hívószavai tehát a kollektív tudat, a társadalmi értékrendszer és a konszenzus. Ezek függvényében és egymásra hatásában vizsgálta a társadalmi tények esetleges változásait, a kollektív tudatban, a stabil értékrendszerben és a konszenzusban beálló zavarokat (anómiákat), illetve a társadalomnak az ezen zavarok megelőzését lehetővé tevő integratív és szolidaritáselvű szerepét. Kutatásainak gyakran állt fókuszában az öngyilkosság, pontosabban az öngyilkossági hajlam, amelynek vizsgálatával Durkheim arra jutott, hogy az öngyilkosságok éppen a társadalom integrációs erejében fennálló zavarokra vezethetőek vissza (1897-ben e tárgyban írt szociológiai monográfiája a műfaj iskolapéldája). Az általa kidolgozott anómiaelmélet szerint a társadalmi értékrendben, az egyének együttműködésében beálló ideiglenes zavarok nagy társadalmi paradigmaváltásokhoz, azaz egy tradicionálisból egy modernebb társadalomba való átmenethez köthetőek. Alapvetően azonban a társadalom tagjai – annak érdekében, hogy fenntartsák a konszenzus útján kialakult közösségi normákat – mechanikusan is együttműködnek (mechanikus szolidaritás / solidarité mécanique). A társadalom ugyan nagymértékben differenciálódott, a közösségi funkciók és szerepek rendkívül bonyolultak és összetettek, a társadalom ennek dacára működik – köszönhetően a mechanikus szolidaritásnak és a másik nagy durkheimi hívószónak, a társadalmi munkamegosztásnak (division sociale du travail).
A szociológia módszertanát megalapozó, a társadalomfelfogást gyökeresen megújító alapvetéseit 1895-ben foglalta össze A szociológiai módszer szabályai (Les règles de la méthode sociologique) című művében. Durkheim társadalomfelfogása nagy hatással volt a 20. század több jelentős társadalomtudósa, így Marcel Mauss, Claude Lévi-Strauss, Talcott Parsons munkásságára

Michael Chertoff

Michael Chertoff (born November 28, 1953) previously served as a judge on the United States Court of Appeals, as a federal prosecutor, and as assistant U.S. Attorney General. He was nominated to succeed Tom Ridge as United States Secretary of Homeland Security by President George W. Bush on January 11, 2005. His nomination was confirmed by the U.S. Senate on February 15, 2005, in a unanimous 98-0 vote, and Chertoff was sworn into office the same day (although a ceremonial swearing-in presided over by Bush took place on March 3).
Chertoff and his wife Meryl Justin have two children and live in Potomac, Maryland. Prior to his appointment at Homeland Security, Chertoff was a resident of Westfield, New Jersey.

Chertoff was born in Elizabeth, New Jersey, the son of Rabbi Gershon Baruch Chertoff, the former leader of the B'nai Israel Congregation in Elizabeth, and El Al flight attendant Livia Chertoff (née Eisen). His paternal grandfather, Rabbi Paul Chertoff, emigrated from Russia. His grandfather was a noted Talmudic scholar.[1]
Chertoff went to the Jewish Educational Center in Elizabeth as well as the The Pingry School. He later attended Harvard University, where he was a research assistant on John Hart Ely's Democracy and Distrust, graduating in 1975. He then graduated magna cum laude from Harvard Law School in 1978, going on to clerk for appellate judge Murray Gurfein for a year before clerking for United States Supreme Court justice William Brennan from 1979 to 1980. He worked in private practice with Latham & Watkins from 1980 to 1983 before being hired as a prosecutor by Rudolph Giuliani, then the U.S. attorney for Manhattan, working on Mafia and political corruption-related cases. In the mid 1990s, Chertoff returned to Latham & Watkins for a brief period, founding the firm's office in Newark, New Jersey.

In late 2004, the controversial Bernard Kerik was forced to decline President Bush's offer to replace Tom Ridge, the outgoing Secretary of Homeland Security. After a lengthy search to find a suitable replacement, Bush nominated Chertoff to the post in January 2005 citing his experience with post-9/11 terror legislation. He was unanimously approved for the position by the United States Senate on February 15, 2005.[3][4][5][6][7][8]
Chertoff was criticized for his inaction during the aftermath of Hurricane Katrina. Although much criticism was directed toward Federal Emergency Management Agency Michael D. Brown, the U.S. House of Representatives' Select Bipartisan Committee to Investigate the Preparation for and Response to Hurricane Katrina lay much of the blame on FEMA's parent agency, but also criticized DHS for a lack of preparation on its part as well.[9] While defending the federal government's response to the hurricane in a September 3, 2005 press conference, Chertoff asserted "That 'perfect storm' of a combination of catastrophes exceeded the foresight of the planners, and maybe anybody's foresight." Although New Orleans only experienced Cat 3 hurricane winds and storm surge from Katrina, warnings of the levee's vulnerability to Cat 4 and above hurricanes had come for years from experts in the private sector as well as government agencies at all levels, including FEMA itself, who had identified a disaster such as this as one of the three most likely catastrophes to strike the US.[10][11][12]
Chertoff was the Bush administration's point man for pushing the comprehensive immigration reform bill, a measure that stalled in the Senate in June 2007.[13]
As of the outset of 2008, Chertoff's summary of the structure, accomplishments and goals of the Department of Homeland Security, were laid out in his 2009 Budget proposal. A searchable transcript of the press conference of February 4, 2008, introducing that proposal, and related documents, have been assembled at http://www.biometricbits.com/DHS-2009-Budget-Docs.pdf.
In a press conference[14] on January 11, 2008, Chertoff announced the rules[15] he issued with regard to the "Real ID" system for national standards relating to proof of identity of persons within or entering or leaving the United States. The press conference statement[16] and the ensuing question period[17] are also available as mp3 sound recordings.

M. Chertoffal, az USA belbiztonsági miniszterével folytatott eszmecserét május 14‑én, hétfőn az EP állampolgári jogi szakbizottsága. A találkozón központi téma volt a sokat vitatott PNR-megállapodás, melynek értelmében az USA hozzáférhet az Európából Amerikába repülő utasok személyes adataihoz. Chertoff kijelentette: „a PNR segítségével a szeptember 11-ei 19 gépeltérítő közül már 11‑et azonosítottunk”, hozzátéve: itt „egy másfajta háborúval” állunk szemben.
Michael Chertoff belbiztonsági minisztert az EP-képviselők Washingtonban tett látogatását követően hívták meg az Európai Parlamentbe, Brüsszelbe, hogy eszmecserét folytassanak a terrorizmus elleni harc témájában.

2004-ben az EU megállapodást kötött az Egyesült Államokkal az utasnyilvántartási adatállomány (PNR: Passenger Name Record) kezelésére vonatkozóan, amelynek értelmében az Európából Amerikába tartó repülőgépek valamennyi utasáról egy sor személyes adatot adnak ki. Amerikát konkrétan 34 féle adat érdekli, amelyet ún. jegyfoglalási adatbázisokban rögzítenek. Attól függően, hogy hogyan foglaljuk le repülőjegyünket, ezek az adatok a hitelkártyaszámunktól kezdve, az e-mail címünkön keresztül, egészen a lakcímünkig terjedhetnek. Amennyiben vegetáriánus menüt rendelne a fedélzeten, ezt is rögzíti az adatbank, ám elvileg az utasok fajára, illetve vallására utaló adatokat tárolása nem engedélyezett.

Chertoff: „a szabadságjogok az életen alapszanak”

Az ilyen jellegű adatgyűjtést, mint a terrorizmus elleni harc alapvető eszközét, az USA a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásokat követően kezdeményezte. Az EP emberi jogi szakbizottságának tagjai előtt Chertoff belbiztonsági miniszter kijelentette, ezek segítségével a szeptember 11-ei 19 gépeltérítő közül már 11‑et sikerült beazonosítani. Hozzátette: ez csupán „minimális áldozatot jelentett az emberi jogok tekintetében”.

A görög, szocialista Stavros Lambrinidis (PSE) azt firtató kérdésére válaszolva, hogy milyen jellegű adatokat gyűjt az USA Chertoff elmondta: utasok nevéről, útlevél-, törzsutas-, illetve telefonszámáról, e-mail címéről és hitelkártyaszámáról van szó. A görög szocialista képviselő később arról az Amerikában élő tévhitről beszélt, miszerint az európaiak nem sokat törődnének a biztonság kérdésével, valamint annak az európai változatáról, miszerint az amerikaiakat nem érdekelnék az emberi jogok kérdésköre.

A terrorizmusról szólva Chertoff megjegyezte azonban: az nem más mint „ideológiai fenyegetés, egy erőszak útján kieszközölt totalitáriánus látomás”. A terrorizmus kapcsán felmerülő emberi jogi kérdéseket illetően az amerikai belbiztonsági miniszter kijelentette: „az élet az a szabadságjog, amelyen az összes többi [szabadságjog] alapszik”.

Boris Franz Becker

Boris Franz Becker (born November 22, 1967) is a former World No. 1 professional tennis player from Germany. He is a six-time Grand Slam singles champion, an Olympic gold medalist, and the youngest-ever winner of the men's singles title at Wimbledon at the age of 17. Since he retired from the professional tour, media work and his personal life have kept him in the headlines.

Becker was born in Leimen as the only son of the architect who built the tennis centre (Blau-Weiss Tennisklub) where Boris learned the game. Boris turned professional in 1984 and won his first professional doubles title that year in Munich. While his mother is a Czechoslovakian Jew (making him a technical Jew under rabbinic law), Becker himself has never practiced the religion.
As a West German teenager, Becker took the sports world by storm in 1985. He won his first top-level singles title in June at Queen's Club and then, two weeks later on July 7, became the first unseeded player and the first German to win the Wimbledon singles title, defeating Kevin Curren in four sets. At the time, he was the youngest ever male Grand Slam singles champion at 17 years, 7 months (a record later broken by Michael Chang in 1989, who won the French Open when he was 17 years, 3 months). Two months after his triumph, Becker became the youngest winner of the Cincinnati Masters.
In 1986, Becker successfully defended his Wimbledon title, defeating the then-World No. 1 Ivan Lendl in straight sets in the final.
Becker unexpectedly lost in the second round of Wimbledon in 1987. In the Davis Cup that year, Becker and John McEnroe played one of the longest matches in tennis history. Becker won 4–6, 15-13, 8-10, 6–2, 6–2 (at that time, there were no tiebreaks in the Davis Cup). The match lasted 6 hours and 39 minutes.
Becker was back in the Wimbledon final in 1988, where he lost in four sets to Stefan Edberg in a match that marked the start of one of Wimbledon's great rivalries. Becker also helped West Germany win its first Davis Cup in 1988. He won the year-end Masters title in New York, defeating five-time champion Lendl in the final 5–7, 7–6, 3–6, 6–2, 7–6.
1989 was possibly the pinnacle of Becker's career. After losing to Edberg in French Open semi-finals, he defeated Edberg in straight sets in the Wimbledon final, and then beat Lendl in the final of the U.S. Open. He also helped West Germany retain the Davis Cup, winning a long match in the semi-final round against Andre Agassi 6–7, 6–7, 7–6, 6–4, 6–4. The World No. 1 ranking, however, still eluded him.
In 1990, Becker met Edberg for the third consecutive year in the Wimbledon final, losing a long five-set match. He also failed to defend his U.S. Open title, losing to Agassi in the semi-finals.
Becker reached the final of the Australian Open for the first time in his career in 1991, where he defeated Lendl to finally claim the World No. 1 ranking. Another loss to Agassi in the French Open semi-finals kept him from winning the first two Grand Slam tournaments of the year. He was ranked No. 1 for twelve weeks during 1991, though he never managed to finish a year ranked as the World's No. 1 player.
Becker reached his fourth consecutive Wimbledon final in 1991, where he unexpectedly lost in straight sets to his German compatriot Michael Stich. Becker and Stich developed a long-standing fierce rivalry, with the media often comparing up the raw, passionate Becker to the level-headed, suave Stich. However, Becker and Stich teamed up in 1992 to win the men's doubles gold medal at the Olympic Games in Barcelona.
Becker defeated Jim Courier in straight sets to win the 1992 year-end ATP Tour World Championships, held then in Frankfurt.
Becker reached the Wimbledon final for the seventh time in 1995, gaining a measure of revenge over Agassi by defeating him in the semi-finals. In the final, however, he lost in four sets to Pete Sampras. He won the year-end ATP Tour World Championships in Frankfurt that year with a straight-set win over Michael Chang in the final.
Becker's sixth and final Grand Slam title came in 1996, when he defeated Michael Chang in the final of the Australian Open. In that tournament, Becker delivered one of the most humorous victory speeches in recent tennis history. When he listed his sponsors, he cut himself short saying that he did not have the whole day left. He then consoled Chang by saying that his (Becker's) days were numbered, while Chang was still a young guy.
Becker lost to Sampras in the final of the 1996 ATP Tour World Championships in Hannover 3–6, 7–6, 7–6, 6–7, 6–4. Becker saved two match points in the fourth set and held serve 27 consecutive times until he was broken in the penultimate game. Sampras, who had lost to Becker a month earlier in a five-set final in Stuttgart, later called Becker the best indoor player he ever faced.
In 1997, Becker lost to Sampras in the quarter-finals at Wimbledon, in what many thought would be Becker's last appearance there. In 1999, however, he played at Wimbledon again, losing in the fourth round to Patrick Rafter.
Becker was most comfortable playing on fast-playing surfaces, particularly indoor carpet (on which he won 26 titles) and grass courts. He reached a few finals playing on clay courts but never won a clay court tournament in his professional career. His best performances at the French Open were when he reached the semi-finals in 1987, 1989, and 1991.
Over the course of his career, Becker won 49 singles titles and 15 doubles titles. Besides his six Grand Slam titles, he was also a singles winner in the year-end Tennis Masters Cup in 1988, 1992, and 1995, and at the Grand Slam Cup in 1996. He won a record-equalling four singles titles at London's Queen's Club. In Davis Cup, his career win-loss record was 54-12, including 38-3 in singles. He also won the other two major international team titles playing for Germany – the Hopman Cup (in 1995) and the World Team Cup (in 1989 and '98).
Becker won singles titles in 14 different countries: Australia, Austria, Belgium, Canada, France, Germany, Italy, Japan, The Netherlands, Qatar, Sweden, Switzerland, United Kingdom, United States. In 2003, Becker was inducted into the International Tennis Hall of Fame.
Becker occasionally plays on the senior tour and in World Team Tennis. He also commentates at Wimbledon for the BBC each year.
Boris Franz Becker (Leimen, Németország, 1967. november 22. – ) korábbi világelső német teniszező. Hatszoros Grand Slam-győztes, párosban olimpiai bajnok (1992, Barcelona). 17 évesen ő volt a legfiatalabb játékos, aki valaha Wimbledonban nyerni tudott. Visszavonulása után a médiában való részvételével és színes magánéletével hívja fel magára a figyelmet.

Matisyahu

Matisyahu (born Matthew Paul Miller, June 30, 1979) is an American reggae musician.
Known for blending traditional Jewish themes with reggae and rock sounds, Matisyahu is most recognizable for being a member of Chabad-Lubavitch, a chassidic group of Judaism, but has recently left Chabad-Lubavitch and is now a mainstream Chassid, looking into the Karlin Chassidic sect. As such, Matisyahu stands out for wearing the traditional clothing of Hasidic Jews and not performing on the Sabbath. Since 2004, he has released two studio albums as well as one live album, two remix CDs and one DVD featuring a live concert, and a number of interviews. Through his short career, Matisyahu has teamed up with some of the biggest names in reggae production including Bill Laswell and duo Sly & Robbie.
Since his debut, Matisyahu has received positive reviews from both rock and reggae outlets. Most recently, he was named Top Reggae Artist of 2006 by Billboard.

Matisyahu was born in West Chester, Pennsylvania; his family eventually settled in White Plains, New York. He was brought up a Reconstructionist Jew and sometimes performed under the alias MC Truth for MC Mystic's Soulfari band. He spent some time as a young man as a self-professed "deadhead," taking hallucinogens and following the rock band Phish on tour.[2]
At 16, Matisyahu took part in a semester-long program that offers students first-hand exploration of Jewish heritage at the Alexander Muss High School in Israel in Hod Hasharon, Israel. His experiences there significantly affected his feelings towards Judaism eventually leading to his decision to adopt Orthodox Judaism, becoming Baal Teshuva around 2001. Initially he found his way to the Carlebach Shul on the West Side of Manhattan. Rabbi Shlomo Carlebach pioneered contemporary Jewish music as well as counter culture Judaism. Shlomo hung out in Greenwich Village in the late fifties and the early sixties and established the first alternative Jewish Center, The House of Love and Prayer, in San Francisco's Haight-Ashbury district in 1966. Matisyahu then found his way to Chabad of Washington Square. Matisyahu finished high school at a wilderness program in Bend, Oregon.[3] Following this seminal event, Matisyahu began playing with the Jewish band Pey Dalid.[4]
From 2001 through most of his early career until July 2007, Matisyahu was a member of the Chabad-Lubavitch Hasidic community in Crown Heights, Brooklyn, New York. However, as of 17 July 2007, Matisyahu told the Miami New Times in an interview that he no longer "necessarily" identifies with the Lubavitch movement. In the interview, he stated that "...the more I'm learning about other types of Jews, I don't want to exclude myself. I felt boxed in."[5] Additionally in the autumn of 2007 while on a family vacation spent primarily in Jerusalem's Nachlaot neighborhood he has expressed interest in another Hasidic sect, that of Karlin.[6] As of November 2007 he has confirmed a preference to pray at the Karliner synagogue in Boro Park where the custom is to ecstatically scream prayers, however he continues to reside in Crown Heights because of his wife's affinity for the community.[7]
Soon after his adoption of hasidism, Matisyahu began studying Torah at Hadar Hatorah, a yeshiva for returnees to Judaism where he wrote and recorded his first album. He counts Bob Marley, Phish,[8] God Street Wine and Rabbi Shlomo Carlebach among his musical inspirations and gives credit to Rabbi Simon Jacobson's book Toward a Meaningful Life for the lyrical inspiration to Youth's title track. As part of his faith, Matisyahu does not perform in concert on Friday nights in observance of the Jewish Sabbath. A notable exception to this rule occurred in early 2007 when he played a show in Fairbanks, Alaska on Friday night. The sun did not set until 02:00 local time, which means the Sabbath would not begin until that time; this was the only time he performed on a Friday night.
Matisyahu is married to Tahlia; the couple have two sons. He also has a younger sister named Julie.
In 2004, Matisyahu, after having signed with JDub Records, a not-for-profit record label that promotes Jewish musicians, released his first album, Shake Off the Dust...Arise. At the time a relatively unknown musician, he did not rise to prominence until Bonnaroo 2005, when Trey Anastasio of the band Phish invited him a guest spot on his set. This would prove to be the event that launched his career.[10]
His live album, Live at Stubb's, released in 2005, was recorded at a concert in Austin, Texas. This concert album, and Youth, his second studio album, both received critical and popular acclaim. Each album marks significant changes in Matisyahu's style, most markedly between Stubb's and Youth, when more rock music influences are evident. Since his second two albums became popular, Shake off the Dust has steadily risen in demand, fetching prices upwards of $30USD on online auction sites such as Ebay.
Throughout 2005 and 2006, Matisyahu toured extensively in the United States, Canada and Europe; and made a number of stops in Israel, including a performance as the supporting act for Sting in June 2005. In late 2006, Matisyahu released No Place to Be, a remix album featuring re-recordings and remixes of songs from all three of his earlier albums, as well as a cover of "Message in a Bottle" by The Police.
The live version of the song "King Without a Crown", broke into the Modern Rock Top 10 in 2006. The accompanying video and album, Youth, produced by Bill Laswell, were released on March 7, 2006. On March 16, Youth was Billboard magazine's number-one Digital Album. In 2006, Matisyahu appeared once again at Bonnaroo, this time performing a solo set in front of an estimated crowd of over 80,000 people.
In Spring 2006, right before the release of Youth, Matisyahu cut ties with his managers at JDub Records, which resulted in some controversy due to Matisyahu's role in the founding of the label. Contrary to popular belief, JDub managed his act, but was not his record label. [11]
In January 2007, Matisyahu performed in an impromptu concert at the Park City Film Music Festival in Park City, Utah, while in Park City for the Slamdance Film Festival. Matisyahu's music is part of the winning documentary film "Unsettled" which won at the 2007 Slamdance Film Festival.
In April 2007 it was confirmed that Matisyahu, along with Los Angeles based jam band Particle and British ska band The English Beat, would open for 311 on their Summer Unity Tour 2007. The tour ran from late June to late August and included shows all across the country.
In June 2007, Matisyahu played at the Waikiki Shell in Honolulu, Hawaii, where he received a triple encore. His opening bands follow in order of appearance were Madina Lake, Plain White T's and Yellowcard.
As of July 2007, Matisyahu has begun writing new songs for his next album that should be released sometime in 2008.

However, he mixes in contemporary stylings of rap and beatboxing, similar to Sublime, as well as the traditional Hazzan style of Jewish cantors and Hasidic nigunim. The generally critical New York Times' Kelefa Sanneh notes that "His sound owes a lot to early dancehall reggae stars like Barrington Levy and Eek-a-Mouse."[15] The Chicago Tribune's Kevin Pang has described a Matisyahu performance as "soul-shaking brand of dancehall reggae, a show that captures both the jam band vibe of Phish and the ska-punk of Sublime." Reviewers generally agree that Matisyahu may disappoint reggae purists, but acknowledge the unique blend of musical traditions that Matisyahu harnesses generally please the people who see his performances. Matisyahu's style has been compared to Jew da Maccabi, an Orthodox Jew from Florida who includes religious lyrics within a musical style derived from hip-hop.[16] Matisyahu's style has also been compared to Jordan Chaviv, an Orthodox Jew from Canada whose lyrics are also inspired by Jewish teachings.[17]
Matisyahu has stated that "All of my songs are influenced and inspired by the teachings that inspire me. I want my music to have meaning, to be able to touch people and make them think. Chasidism teaches that music is 'the quill of the soul.' Music taps into a very deep place and speaks to us in a way that regular words can't."
Matthew Paul Miller rekonstrukcionista, azaz liberálisan vallásos zsidó családban született Pennsylvaniában. Tizenhat éves korától Izraelben tanult, ahol rálépett a bál tsuvai rögös útra. (A bál tsuváról bővebben: Bál tsuva – a megtérő ember. Szombat, 2006 december) Az egykor füvező és rastafrizurát viselő Miller ortodox lett, keresztnevét lefordította héberre: Matisyahu, s most egy New York-i lubavicsi közösség tagja. Emellett kitűnő és méltán elismert reggae-énekes.
Bár a rockzenében Paul Simontól kezdve Billy Joelen, Bob Dylanen és Mark Kopfleren át Art Garfunkelig számos zsidó híresség található, egyfelől az ő zenéjükben a zsidóság nem, vagy csak áttételesen jelenik meg, másfelől pedig valamennyien szekulárisak.
Matisyahu más eset. Minden valószínűség szerint a rock and roll ötvenéves történetének első ultraortodox zsidó sztárja. A klasszikus haszid viseletben – fekete öltöny, kalap, fehér ing, hosszú szakáll – járó fiatal művész bibliai üzeneteket önt kemény reggae ritmusokba. Harmadik lemeze, a tavaly márciusban megjelent Youth (Ifjúság) a negyedik helyre került az amerikai slágerlistákon, Matisyahu pedig a Music Television egyik legnagyobb csillagává emelkedett. A Youth-ot a legjobb reggae-lemez kategóriában 2007-ben Grammy-díjra jelölték, igaz, azt nem sikerült elnyernie.
Az album címét Matisyahu közössége rabbijának egyik írásából vette. Az írásban a fiatalság úgy kerül kapcsolatba egy üres, rossz szellemiséggel, mint ahogy az emberi test a méreggel. Az írás megérintette a zenészt. Úgy véli: a lázadás önmagában nem rossz, hanem intő jel lehet arra, hogy valami rosszul működik.
Bár Matisyahu ezt a képet nem piaci szempontoktól vezérelve alakította ki magáról, hitének megvallása igen nagy figyelmet biztosított számára a médiában. Vallási ébredése után kész volt a zenét teljesen feladni, de egy istentiszteleten felkérték, hogy énekeljen. Újabb és újabb felkérések jöttek és ő reggae-t játszó négerekhez és zsidókhoz szállt be zenélni. Egy East Village-i, hanuka alkalmából tartott bulin egyszer csak az emberek elkezdtek tombolni és Matisyahut zsidó gospelsztárként ünnepelték. Eztán egyre nagyobb, jelentősebb helyekre hívták meg. Mint a szombatot és a kósert szigorúan tartó, szombaton sosem koncertező Matisyahu fogalmazott: „Isten nélkül ez a siker lehetetlen lett volna. […] Ez az egyik módja, hogy az egódtól megszabadulj. A haszid hit a tisztán intellektuális írástanulmányozásra adott válaszként jött létre a XVIII. században. Bál Sem Tov, egy kelet-európai stetl-rabbi ismerte fel a tánc jelentőségét abban, hogy Istenhez vidám szívvel tudjunk közeledni. Ezt a tudást sajnos sokáig maguk alá temették, elrejtették a könyvhegyek.”
Matisyahu koncertjeinek egyik legfontosabb eleme a haszid tánc, ami több dologban is különbözik a rock and rollra vagy diszkóra ropott tánctól: a férfiak és a nők ugyanis külön körben táncolnak, sőt: még egy paraván is található köztük, hogy az esetleges öncélú magamutogatás vagy szexuális kísértés elkerülése érdekében ne is láthassák egymást. Tavaly májusban a művész hosszú interjút adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. Ebben kifejtette: a haszid tánc célja megkönnyíteni a benne résztvevők számára, hogy felvegyék a kapcsolatot a bennük lakozó isteni természettel és egymással is. Hozzátette: természetesnek tartja, hogy a rajongók táncolnak a zenéjére, a reggae ugyanis abszolút összeegyeztethető a haszid hagyományokkal. Matisyahu szerint minden jó dolgot – így a táncot is – föl lehet rossz célokra is használni, ugyanakkor „a tánc az Isten és a teremtés iránti szeretetet, örömöt erősíti meg” – jelentette ki. Matisyahu úgy véli: tévedés, hogy a szexualitás valami tisztátalan, testi dolog lenne. Ellenkezőleg: a szexben való gyönyörködés elválaszthatatlan a benne rejlő isteni szikrától. Vallása azonban szigorúan tiltja, hogy feleségén, mamáján és nagymamáján kívül más nőket is megérintsen. Ez volt az oka annak is, hogy koncertjein abbahagyta a színpadról a közönség közé történő beugrálást. Videóklipjeiben ugyan ezt megteszi, de a rendező gondoskodott arról, hogy kizárólag férfikarok között landoljon.
A rastafarinak és a zsidó vallásnak vannak közös vonásai – véli Matisyahu. A reggae-zenészek ugyanis sok elemet és ötletet átvettek a zsidóságtól. Bob Marley például rendszeresen idézett a Bibliából.
Mindezek ellenére Matisyahu tudatosan nem megy el Jamaicába, ugyanis nem szeretné lekoppintani az ottani ritmusvilágot és a helyi kiejtést. Úgy látja: épp az teszi őt hitelessé, hogy zenéjében nem tagadja le származását. A nős, egygyerekes Matisyahu teljesen betagozódott a könnyűzenei establishmentbe: az egyik Pészáchot Madonna házában töltötte, a Beastie Boys pedig újrakeverve kiadta egy slágerét. A már idézett interjúban a haszid rocker úgy nyilatkozott: „Sikerem valószínűleg nem korlátozható a vallásra. Mégis: ez az első alkalom, hogy egy hitvalló zsidót a mainstream is elismer. A zsidók – ellentétben az iszlámmal és kereszténységgel – nem térítenek. Ezen kívül a történelem során zsidónak lenni határozottan nem volt király dolog. Most eljönnek a népek a koncertre és egy popsztárt látnak a színpadon. […] Eztán már hirtelen nem ciki az öltözetem sem. És talán az emberek a szövegeimre is egy kicsit jobban odafigyelnek. […] Hiszek a Tóra próféciáiban, de nem vagyok konzervatív. Szívem mélyén lázadó maradok, mert összehozom mindazt, ami sokak számára összeegyeztethetetlen. Lehet valaki egyidejűleg vallásos, rocksztár és családapa egy turnébuszban éldegélve? Eddig ez ment nekem. Amit nem tudok, az az, hogy valaki követheti-e az én életmódomat: az egyetlen, amit az együttesem tagjaitól elvárok, hogy ne hozzanak fel csajokat a turnébuszba.”

Danny Elfman

Daniel Robert Elfman (born May 29, 1953 in Los Angeles, California) is an American musician who is famous for composing "The Simpsons Theme" and leading the rock band Oingo Boingo as singer / songwriter from 1976 until its breakup in 1995, and has composed film scores extensively since 1985's Pee-wee's Big Adventure. He has been nominated for three Academy Awards and won a Grammy Award for Tim Burton's Batman and an Emmy Award for his Desperate Housewives theme. Elfman has also written themes for video games such as Fable.

Elfman, who is of Russian, Polish and Jewish descent, grew up in a racially mixed community in the Baldwin Hills area of Los Angeles, where he was known as 'the whitest white kid'.[1] He spent much of his time in the local movie theatre, adoring the music of such film composers as Bernard Herrmann and Franz Waxman.
After dropping out of high school, he followed his brother Richard to France, where he played his violin on the street and performed with Le Grand Magic Circus, an avant-garde musical theater group. Violin in tow, Elfman next journeyed to Africa where he traveled through Ghana, Mali, and Upper Volta, absorbing new musical styles, including the Ghanaian highlife genre which would eventually influence his own music. Elfman contracted malaria during his one-year stay and was often sick. Eventually he returned home to the United States, where his brother was forming a new musical theater group, The Mystic Knights of the Oingo Boingo. The group performed the music for Richard's debut feature film, Forbidden Zone. Danny Elfman composed his first score for the film and played the role of Satan. By the time the movie was completed, The Mystic Knights had shortened their name to Oingo Boingo and become a recording and touring rock group.

In 1985, Tim Burton and Paul Reubens invited him to write the score for their first feature film, Pee-wee's Big Adventure. Elfman was apprehensive at first because of his lack of formal training, but with orchestration assistance from Oingo Boingo guitarist and arranger Steve Bartek he achieved his goal of emulating the mood of such composers as Nino Rota and Bernard Herrmann.[2] He later described the first time he heard his music played by a full orchestra as one of the most thrilling experiences of his life[citation needed]. Elfman has spoken of the affinity he developed right away with Burton,[2] and he has gone on to score all but two of his major studio films (Ed Wood, which was scored by Howard Shore, and Sweeney Todd, a filmed version of the 1979 Broadway musical with music by Stephen Sondheim and score by Jonathan Tunick).

Daniel Richard Elfman néven született 1953-ban (május 29., Amarillo, USA) . Apja tanító, anyja pedig novellaíró, aki Emmy-díjat kapott egyik tv-filmhez írt forgatókönyvéért. Elfman gyermekkorát Los Angelesben töltötte, 18 éves korában viszont bátyjával, Richarddal együtt Franciaországba költöztek. Beiratkozott egy színjátszókörbe, ahol a nagyzenekar által használt hangszerekkel sikerült megismerkednie. Öt évvel később Afrikába ment, ahol szintén jövőjét meghatározó zenei tapasztalatokat szerzett, s onnan végül visszatért az Egyesült Államokba. 1980-ban az akkorra már rendezőként tevékenykedő testvérével, Richarddal együtt kezdett el dolgozni a "Forbidden Zone" című filmen. 1984-ben két produkcióhoz írt betétdalokat, ám ott nem eredeti nevén, hanem mint Oingo Boingo tűnt fel ("Sixteen Candels" és a "Surf II"). 1985-ben élete első nagy filmjéhez a "Pee Wee's Big Adventure"-höz írt zenét ("Pee Wee nagy kalandjai"), mely egyúttal Tim Burton első rendezése is volt. Ekkor alapozódott meg a barátság Burton és Elfman között, mely a mai napig is tart, és azóta Elfmant Burton "házi zeneszerzőjének" tekintik. Következő ismertebb munkája a "Beetlejuice", amely produkció - Harry Belafonte dalaival kombinálva - hatalmas sikert ért el, s végleg megalapozta karrierjét. Mostanra Elfman egy összeszokott, dinamikus csapatot tudhat maga körül, s csak velük dolgozik együtt. Emmy-díjat kapott az 1989-es "Batman" főtémájáért, mely egyike Elfman örök zenéinek. A sötét képi világhoz komponált zenéje kifogástalanul illik a filmhez, főmotívuma remekül megállja a helyét önállóan is, így tehát nem csoda, hogy felkeltette a kritikusok figyelmét. Műveinek egyedi vonásai miatt hamar az elit zeneszerzők csapatába került. Következő évben ismét olyan zenét írt, ami azóta unikummá vált: az "Edward Scissorhands" ("Ollókezű Edward") című művének "The Grand Finale" címet viselő tételét az év legjobb zenéjeként emlegetik. Sorban vállalta el a számára legmegfelelőbb hangulatú produkciók zenei aláfestéseit, a groteszk fekete humorral fűszerezett művei közül pedig a "The Nightmare Before Christmas" ("Karácsonyi lidércnyomás") lett az egyik legkiemelkedőbb, mely musicalszerű filmzenében a dalokat is maga írta, mindezen felül pedig Jack Skellington énekhangját kölcsönözte. Dolgozott együtt Brian DePalmával ("Mission Impossible"), Sam Raimivel ("Darkman", "Army of Darkness" - "A sötétség serege", "Spiderman" - "Pókember"), Peter Jacksonnal ("The Frighteners" - "Törjön ki a frász!"), Gus Van Santtel ("Good Will Hunting"), vagy Warren Beattyvel ("Dick Tracy"). 1996-ban egykori iskolatársa által rendezett "Freeway" ("Pokolsztráda") című filmhez elfogadta a felkérést, ám fizetésként csak egy dollárt kért. Elfman nem csak az általa művelt zenei stílus felé mutat érdeklődést, hanem rock világa iránt is. Munkásságában mindig benne van az újítás, frissesség. Mostanában képregényadaptációkhoz ír zenéket, mint a "Men in Black" ("Sötét zsaruk"), vagy a "Hulk". Két Oscar-jelölést tudhat magáénak ("Good Will Hunting", "Big Fish" - "A nagy hal"), de amennyire elképesztő egyénisége a mai filmzeneszerzésnek, éppolyannyira különc is, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2004-ben az Akadémia ceremóniájára -jelölése ellenére- el sem ment. Danny Elfman pillanatnyilag a legegyénibb hangzásvilággal rendelkező zeneszerzője Hollywoodnak, kinek neve lassan egybefonódik a képregényadaptációkkal és misztikus fantáziafilmekkel, noha drámai zenékben is fantasztikus produkciókat tudhat maga mögött ("Sommersby" vagy "Dolores Claiborne"). 2003-ban feleségül vette Bridget Fonda színésznőt, s azóta már született egy gyermekük is.

Ofra Haza

Ofra Haza (Hebrew: עפרה חזה‎, (November 19, 1957 – February 23, 2000) was a popular Israeli singer, actress and international recording artist.
Of Yemenite Jewish ancestry, Haza was born the youngest of nine children in the poor Tel Aviv neighborhood of Hatikvah (meaning "hope" in Hebrew). She became an instant local, then national, success story, the subject of great pride for many Israelis of Yemenite origin.
Her voice has been described as mezzo-soprano, of near-flawless tonal quality, capable of lending itself to a variety of musical styles with apparent ease.
Inspired by a love of her Yemenite-Jewish culture, the appeal of her musical art quickly spread to a wider Middle Eastern audience, somehow bridging the divide between Israel and the Arab countries. As her career progressed, the multi-lingual Haza was able to switch between traditional and more commercial singing styles without jeopardising her credibility. The music, too, fused elements of Eastern and Western instrumentation, orchestration and dance-beat. Success was to follow in Europe and the Americas; during her singing career, she earned many platinum and gold discs.

At the age of twelve-and-a-half, Haza joined a local theatre troupe, and manager Bezalel Aloni spotted her exceptional singing talent. He staged many of his productions around Haza as the centrepiece and later on he became her longtime manager and mentor. At the age of 19, she was Israel's first pop princess and retrospectively, music journalists described her as "The Madonna of the East".
By the time she had completed her military service in 1979, Aloni's protégé had matured as a singer and was ready to launch a solo career.
Her first album, entitled Al Ahavot Shelanu (Our Love), was released in 1980 and yielded a string of popular radio hits, including "Hageshem" (The Rain), "Shir Ahava La'chayal" (Love Song For The Soldier), "Kmo Tzipor" (Like A Bird) and what ultimately became her signature song in her homeland, "Shir Ha'frecha" (The Bimbo Song). The latter was written for the film Shlagger (1979) in which Haza played a leading role. At first, radio stations across the country refused to play the song due to its explicit lyrics but it quickly climbed the charts and reached #1, where it stayed for five consecutive weeks.
A second album soon followed, Bo Nedaber (Let's Talk), which included the hugely popular hits "Tfila" (Prayer) and "Simanim Shel Ohavim" (Lovers Signs).
Her third album, Pituyim (Temptations) came out in 1982 and enjoyed equal success with such hits as "Gabriel" and "Kol Yom Matchila Shana" (A New Year Starts Everyday). With this album, more well-known writers agreed to write her songs, including Tzvika Pick and Nurit Hirsh.
In 1983, Haza's career jumped to a new level of success and popularity. At the Eurovision Song Contest, she came in a close second to the Luxembourg entry with the song "Chai" (Alive). Her popularity in Israel reached enormous heights. Her 1983 album, Chai, became her biggest-selling album to date and the title track was voted the #1 song of the year. Author and historian John Kennedy O'Connor notes in The Eurovision Song Contest - The Official History that Haza's performance of this song was highly symbolic as it contains the lyric "Israel Is Alive". As the contest was held in Munich, Germany, the scene of the 1972 Olympic's massacre, there was considerable patriotism involved with the Israeli entry. [1] Additional hits from the album included "Amen Lamilim" (Amen For Words) and "Sof Hakayitz" (End Of Summer). Haza was voted "Female Vocalist Of The Year" four years in a row, from 1980 through 1983. Later that year, Haza released Shirey Moledet which consisted of her renditions of well-known Israeli folk songs. Public response was so overwhelming, she went on to release two more volumes (in 1985 and 1987).
Bait Ham (A Place For Me) was released in 1984 and included such hits as "Yad Beyad" (Hand In Hand), "Itcha Halayla" (With You Tonight) and the title track. The album quickly went gold. In December that year, Haza released what was to become the turning-point of her career, a collection of Yemenite songs, simply titled Yemenite Songs. Despite lukewarm radio airplay, the album went on to become a best-seller, quickly reaching platinum status. This LP was reissued in the United States by Shanachie Records under the title Fifty Gates of Wisdom.
The album Adama (Earth) followed in 1985 and saw the top writers in the country contribute to the album: Sasha Argov, Naomi Shemer, Ya'akov Orland and Ehud Manor, among others. The album produced the enormously popular hits, "Adama", "Goral Echad" (One Destiny) and "Mishehu Holech Tamid Iti" (Someone Always Walks With Me).
In 1986, Haza tried to update her sound and gathered with acclaimed producer Yizhar Ashdot to create what some consider to be her most interesting work, Yamim Nishbarim (Broken Days). The album had an edgy rock sound and the lyrics were deep and personal and written by Haza herself, a first. The album went gold and produced the hits "Kol Haklafim" (Open Your Cards), "Bo Ve-Nagen Oti" (Come and Play Me) and "Hake'ev Haze" (This Pain).
When asked about her musical roots in an interview on KCRW-FM radio (1993, Santa Monica), Haza spoke of her Yemenite Jewish parents, a childhood filled with music and singing and a passion for traditional Yemenite songs, picked up from her mother. Questioned about the theatre troupe, she spoke of poverty and the total neglect of successive governments for the Hatikvah region; and how, by way of protest, the community had rallied to create something positive and dramatic, which would make others sit up and take notice of a forgotten neighbourhood. Throughout the interview, Aloni can be heard in the background, adding information and correcting Haza about her age (by subtracting two years), when asked about her first album.

Her collaborative work with internationally established acts included the single "Temple of Love (Touched by the Hand of Ofra Haza)", recorded with the Leeds-based goth band The Sisters of Mercy in 1992. Thomas Dolby co-produced Yemenite Songs and Desert Wind, where he was also a guest musician. Haza guested on Dolby's album Astronauts And Heretics (1992), singing on the track "That's Why People Fall In Love". She recorded "My Love Is for Real" with Paula Abdul in 1995 and on Sarah Brightman's album Harem, Haza's vocals were included on "Mysterious Days", thanks to an idea by Brightman's partner Frank Peterson (ex-Enigma), who produced both Harem (2003) and the album Ofra Haza (1997).
For the Kirya album, Iggy Pop, a friend of Don Was, performed the narration on "Daw Da Hiya" and Haza joined him and a host of other stars for the video and single release "Give Peace A Chance" in 1991. She also sang on the soundtracks of Colors (1988), Dick Tracy (1990), Wild Orchid (1990), Queen Margot (1994) and The Prince of Egypt (1998). In The Prince of Egypt, she voiced the small role of Yocheved, as well as singing "Deliver Us". For The Prince of Egypt's soundtracks, Haza sang the song "Deliver Us" in 17 of the 21 languages (Czech - "Tak vyveď nás", Dutch - "Bevrijd ons", English - "Deliver Us", Finnish - "Johdata", French - "Délivre nous", German - "Erlöse uns", Greek - "Eleftheri", Hebrew - "Hoshiana", Hungarian - "Szabadíts", Italian - "Ascoltaci", Norwegian - "Befri Oss", Polish - "Uwolnij Nas", Portuguese - "Liberte Nos", Spanish - "Libranos", Swedish - "Befria Oss"). On the soundtrack of The Governess (1998), Haza is the featured singer on seven of the twelve tracks and worked closely with film music composer Edward Shearmur. In 1999, she performed (together with late Pakistani artist Nusrat Fateh Ali Khan) the track "Forgiveness", on the contemporary symphony album The Prayer Cycle by Jonathan Elias.
As a featured background vocalist, Haza's voice has been recorded, re-mixed or sampled for Black Dog's "Babylon" single, Eric B and Rakim's "Paid In Full (Coldcut Remix)" and for the M/A/R/R/S hit "Pump Up The Volume". The single "Love Song" has been re-mixed by DJs many times, its powerful vocal performance and comparatively sparse musical arrangement making it the perfect vehicle for a dance-rhythm accompaniment.
Covers of songs by other artists included the Carole King / James Taylor classic "You've Got a Friend", Madonna's "Open Your Heart", Gary Moore's "Separate Ways", and Led Zeppelin's "Kashmir".
There were many distinguished live performances and Haza spoke with fond memories of her visits to Japan and Turkey. Notable too, was her performance at the 1994 Nobel Peace Prize Ceremony in Oslo, where she appeared alongside Irish singer Sinéad O'Connor. "Paint Box" was written specially for the event. Her 1990 live recording, At Montreux Jazz Festival was released in 1998.
Haza shared duets and concert performances with Glykeria, Yehudit Ravitz, Paul Anka, Paula Abdul, Michael Jackson, Iggy Pop, Hoite, Buddha Bar, Ishtar, Gidi Gov, Whitney Houston, Tzvika Pick, Khaled, Prachim Yerushalaim, The Sisters of Mercy, Sarah Brightman, Thomas Dolby, Stefan Waggershausen, Eric B and Rakim, Gila Miniha, Hans Zimmer, Hagashash Hachiver, Yaffa Yarkoni and Shoshana Damari.
At the fall of 1999, Haza recorded new material for a new album that she worked on with Ron Aviv, a music producer from Petah Tikva.

Ofra Haza died at the age of 42 on the 23rd February 2000 – the cause being widely reported as organ failure or pneumonia, reportedly arising from HIV/AIDS (Acquired Immune Deficiency Syndrome) complications. Her family declined to confirm or deny these reports, however, stating that it was Haza's wish that the matter should remain private. There was considerable media interest into the circumstances of her death.
“Although initial reports suggested that Haza was only suffering from pneumonia or an extended bout with the flu, The Jerusalem Post reports that her condition rapidly deteriorated after she entered the hospital. By the end, Haza was unconscious after suffering liver and kidney failure and was said to be receiving intravenous drug treatment. Administrators at Sheba Hospital said that Haza's heart finally stopped beating on Wednesday because of an abnormal increase in the amount of hydrogen in her body.[4]”
After Haza's death was announced, Israeli radio stations played non-stop retrospectives of her music and Prime Minister Ehud Barak praised her work as a cultural emissary, commenting that she also represented the Israeli success story – "Ofra emerged from the Hatikvah slums to reach the peak of Israeli culture. She has left a mark on us all".
In December 2007, the Israeli Channel 10 disclosed the previously confidential medical records of Haza and Ashkenazi, affirming that the former contracted the virus between 1995 to 1997 and the latter between 1992 to 1993. The two met in 1996.

Ofra Haza (születéskori neve Bat Sheva’ Ofra Haza Bat Shoshana / Yefet Haza; Tel Aviv, Izrael, 1957. november 19. – Ramat Gan, Izrael, 2000. február 23.) izraeli énekesnő.

Ofra Haza (héberül: עפרה חזה, népszerű izraeli énekes, színésznő és nemzetközi hírű művész volt.
Származására nézve jemeni eredetű zsidó, aki a családjába a legfiatalabbnak, kilencedik gyereknek született Tel Aviv szegénynegyedében, Hatikvah-ban. Jemeni származása sok izraeli számára nagy büszkeség forrása volt.
A hangja mezzoszoprán, a vájtfülűek közeli hibátlan tonális minőségűnek mondták. „Hangja mezzoszoprán volt, szinte hibátlan hangszínnel, könnyedén tudott mozogni a különböző zenei stílusokban. Sokan úgy tartják, hogy Ofra Hazának volt minden idők legharmonikusabb felső hangterjedelme.” [1]
Nagyon valószínű, hogy a zene történelmében kifejezetten neki volt a legtöbb harmonikus felső felhangja – néhány dal esetén egyenesen 32-t ért el, mint például az 1988-as Shaday nevű albumának Love Song című számában.[2]
A többnyelvű Haza képes volt rá, hogy hagyományos és kereskedelmibb éneklő stílusok között váltson anélkül, hogy kockáztatná a hitelességét. A zenéjében vegyítette a keleti és nyugati hangszerelés elemeit. A siker nem maradt el Európában és Amerikában sem; énekeskarrierje alatt sok platina- és aranylemezt gyűjtött be.
Karrierje korán elkezdődött. Tizenkét és fél évesen Haza csatlakozott a helyi színházi színtársulathoz, és Bezalel Aloni menedzser meglátta a kivételes éneklő tehetségét. 19 évesen már ő Izrael első pophercegnője, és a zenei újságírók a „kelet Madonnája”-ként emlegetik.
Mire befejezte az 1979-es katonai szolgálatát, Aloni időszerűnek látta, hogy elindítsa Ofra szólókarrierjét.
Első albuma, az Al Ahavot Shelanu (Our Love), 1980-ban jelent meg, és máris több népszerű slágert tartalmazott, többek közt: Hageshem (The Rain), Shir Ahava La'chayal (Love Song For The Soldier), Kmo Tzipor (Like A Bird) és amivel végül saját hazájában igazán befutott, a Shir Ha'frecha (The Bimbo Song). Ez utóbbi a Shlagger (1979) című filmhez íródott, melyben Haza főszerepet játszott. Először országszerte megtagadták a rádióállomások, hogy a világias szövegei miatt a dalt lejátsszák, ám az ennek ellenére gyorsan elterjedt, és öt egymást követő héten keresztül a slágerlisták élén maradt.
Ezt az albumot hamarosan követte egy második, a Bo Nedaber (Let's Talk) és Haza megint „tarolt” vele: ez főleg két népszerű slágernek, a Tfila (Prayer) és Simanim Shel Ohavim (Lovers Signs)-nak köszönhető.
A harmadik albuma, Pituyim (Temptations) 1982-ben jött ki, amiből igazán nagy sláger a Gabriel és a Kol Yom Matchila Shana (A New Year Starts Everyday) lett. Ezután több híres író vállalta, hogy ír neki zenéket, többek közt Tzvika Piket és Nurit Hirshot is.
1983-ban Haza karriere a siker és népszerűség új csúcsára emelkedett. Az Eurovíziós Dalfesztiválon a Chai (Alive) című dalt énekelhette. A népszerűsége Izraelben óriási magasságokat ért el. 1983-as albuma, a Chai, a legnagyobb példányszámban eladott album lett, és a címadó dalt az év első számú dalának szavazták meg. További slágerek az albumról az Amen Lamilim (Amen For Words) és Sof Hakayitz (End Of Summer). Hazát az Év Énekesnőjének szavazták meg négy éven át sorban, 1980-tól 1983-ig. Azon évben Haza kibocsátotta a Shirey Moledet-öt, mely jólismert izraeli népdalok előadásait tartalmazta. A reagálás erre annyira elsöprő volt, hogy folytatta még két efféle album kibocsátásával, 1985-ben és 1987-ben.
A Bait Ham (A Place For Me) című album 1984-ben jelent meg. A címadó szám Yad Beyad (Hand In Hand) és a Itcha Halayla (With You Tonight) uralta a slágerlistákat. Napokon belül aranyalbummá lett. Ezen év decemberében Ofra Haza kibocsátotta azt az albumot, ami a karriere fordulópontját jelentette, a jemeni dalok egy gyűjteményét, amit egyszerűen csak Yemenite Songs-nak neveztek el. A lagymatag rádióközvetítés ellenére az album apránként igazi „bestseller” lett, és gyorsan elérte a platinastátust. Ezt aztán a Shanachie Records újra kiadta az Egyesült Államokban Fifty Gates of Wisdom cím alatt.
1985-ben az Adama (Earth) album következett, amihez az ország legkiválóbb írói járultak hozzá: többek közt Sasha Argov, Naomi Shemer, Ya'akov Orland és Ehud Mano. Az album sok száma nagyon népszerű lett: Adama, Goral Echad (One Destiny) és Mishehu Holech Tamid Iti (Someone Always Walks With Me).
1986-ban Haza megpróbálta frissíteni a zenei stílusát és Yizhar Ashdot producer lelkes közreműködésével összegyűlt az, amiről néhányan úgy vélik, hogy a legérdekesebb munkája: a Yamim Nishbarim (Broken Days). Az album mélyen lírai és személyes hangzású, Ofra Haza maga írta őket, első efféle próbálkozásaként. A fogadtatás nem volt túl jó, bár azért egy év alatt ez is elérte az aranystátuszt. Néhány dal az albumról: Kol Haklafim (All The Cards Are On The Table) és Hake'ev Haze (This Pain).
Mikor a zenei gyökereiről kérdezték egy interjúban a KCRW-FM rádióban (1993, Santa Monica), Haza a jemeni zsidó szüleiről beszélt, egy gyerekkorról, amit zenével, énekléssel és a hagyományos jemeni dalok iránti szenvedéllyel töltött meg számára édesanyja. Válaszul a színházi színtársulatra vonatkozó kérdésre, beszélt szegénységről és az egymás utáni kormányok Hatikvah régió iránti teljes hanyagságáról; és hogy tiltakozás gyanánt a közösség összefogott, hogy valami pozitívat és drámait hozzon létre, mellyel elérné, hogy a mások is felfigyeljenek erre az elfelejtett környékre.

1997. július 15-én Haza összeházasodott Doron Ashkenazi üzletemberrel. Közös gyermekeik nem voltak. Ashkenazi 2001. április 7-én drogtúladagolás miatt halt meg. Halála után a boncolás kimutatta, hogy HIV-pozitív volt. Ashkenazinak a halála idején volt egy 8 éves fia és egy 14 éves lánya.
Aloni, Ofra menedzsere, aki pedig gyerekkora óta ismerte őt, határozottan úgy nyilatkozott, hogy Ashkenázi volt az első és egyetlen férfi Ofra életében[3]. Egyik feltételezés szerint Ofra önhibáján kívül fertőződött meg, a bajt a férje hozta rá. Ez mellett szól, hogy Ofráról erősen vallásos és küldetéstudatú zsidó nőként feltehetőleg erkölcsös életmódot élt. Másrészt tekintettel arra, hogy Ofra házassága és halála között mindössze két év telt el, egy olyan feltételezés is van, hogy éppen fordítva történt, Ofra fertőzte meg a férjét. Ez mellett szól az is, hogy a zsidó vallásban csak a házasságtörés számít súlyos bűnnek, a házasság előtti szex megítélése ennél sokkal enyhébb, inkább egyfajta elő-házasságnak számít[4]. Mivel azonban Ofra halálában még az sem hivatalos információ, hogy AIDS-es volt, ezzel kapcsolatban számottevő bizonyíték nem várható.
Ofra küldetéstudata főként egy szerencséset túlélt repülőgépbalesetéhez kapcsolódott[5].
„Nem tudom, mit értem volna el, ha nem hittem volna Istenben. Az Ő támogatása ad erőt, energiát, hogy mindig optimista tudjak maradni, hogy mosolyogjak, és ne legyek szomorú” – mondta Ofra[6].

Ofra Haza 42 évesen halt meg, 2000. február 23-án – a halál közvetlen oka tüdőgyulladás volt, mely az ő esetében halálosnak bizonyult, lévén hogy szervezetének védekezőképességét az AIDS legyengítette. Családja sohasem erősítette meg, de nem is cáfolta ezt a híresztelést. Férjének 2001. április 7-i halálával kapcsolatos vizsgálatok megerősítették, hogy Doran Askhenazi HIV fertőzött volt. [7]
Halála után akkora tömeg verődött össze a Tel-Aviv-i temetőben, amelyre talán nem volt példa Jichák Rabin temetése óta.
Miután Haza halálát bejelentették, a rádióállomások megszakítás nélkül az ő zenéit játszották, és Ehud Barak miniszterelnök kulturális kiküldöttként dicsérte munkáját, miközben megjegyezte, hogy Ofra az izraeli sikertörténetet is képviselte: Ofra kiemelkedett a Hatikvah nyomornegyedéből, hogy elérje az izraeli kultúra csúcsát. Jelet mutatott mindannyiunknak.

Edward Teller - Teller Ede

Edward Teller (original Hungarian name Teller Ede) (January 15, 1908 – September 9, 2003) was a Hungarian-born American theoretical physicist, known colloquially as "the father of the hydrogen bomb," even though he claimed that he did not care for the title.[1]
Teller is best known for his work on the American nuclear program, specifically as a member of the Manhattan Project during World War II, his role in the development of the hydrogen bomb, and his long association with Lawrence Livermore National Laboratory (which he co-founded and was a director). He achieved infamy in the 1950s due to his controversial testimony in the security clearance hearing of his former Los Alamos colleague Robert Oppenheimer, and as such became ostracized from much of the scientific community. He continued to find support from the U.S. government and military research establishment, particularly for his advocacy for nuclear energy development, a strong nuclear arsenal, and a vigorous nuclear testing program.
In his later years he became especially known for his advocacy of controversial technological solutions to both military and civilian problems, including a plan to excavate an artificial harbor in Alaska using thermonuclear explosives. He was a vigorous advocate of Ronald Reagan's Strategic Defense Initiative, perhaps overselling the feasibility of the program. Over the course of his life, Teller was known both for his scientific ability and his difficult interpersonal relations and volatile personality, and is considered one of the inspirations for the character Dr. Strangelove in the 1964 movie of the same name.

Teller was born in Budapest, Austria-Hungary to a Jewish family. He left Hungary in 1926. The political climate and revolutions in Hungary during his youth instilled a lingering animosity for both Communism and Fascism in Teller.[2] When he was a young student, his leg was severed in a streetcar accident in Munich, requiring him to wear a prosthetic foot and leaving him with a life-long limp. Teller graduated in chemical engineering at the University of Karlsruhe and received his Ph.D. in physics under Werner Heisenberg at the University of Leipzig. Teller's Ph.D. dissertation dealt with one of the first accurate quantum mechanical treatments of the hydrogen molecular ion. In 1930 he befriended Russian physicists George Gamow and Lev Landau. Very important for Teller's scientific and philosophical development was his life-long close friendship with a Czech physicist George Placzek. It was Placzek who arranged for young Teller a summer stay in Rome with Enrico Fermi and oriented his scientific career to nuclear physics.[3]
He spent two years at the University of Göttingen and left Germany in 1933 through the aid of the Jewish Rescue Committee. He went briefly to England and moved for a year to Copenhagen, where he worked under Niels Bohr. In February 1934, he married "Mici" (Augusta Maria) Harkanyi, the sister of a longtime friend.
In 1935, thanks to George Gamow's incentive, Teller was invited to the United States to become a Professor of Physics at the George Washington University (GWU), where he worked with Gamow until 1941. Prior to the discovery of fission in 1939, Teller was engaged as a theoretical physicist working in the fields of quantum, molecular, and nuclear physics. In 1941, after becoming a naturalized citizen of the United States, his interest turned to the use of nuclear energy, both fusion and fission.
At GWU, Teller predicted the Jahn-Teller Effect (1937), which distorts molecules in certain situations; this affects the chemical reactions of metals, and in particular the coloration of certain metallic dyes. Teller and Hermann Arthur Jahn analyzed it as a piece of purely mathematical physics. In collaboration with Brunauer and Emmet, Teller also made an important contribution to surface physics and chemistry; the so-called Brunauer-Emmett-Teller (BET) isotherm.
When World War II began, Teller wanted to contribute to the war effort. On the advice of the well-known Caltech aerodynamicist and fellow Hungarian émigré Theodore von Kármán, Teller collaborated with his friend Hans Bethe in developing a theory of shock-wave propagation. In later years, their explanation of the behavior of the gas behind such a wave proved valuable to scientists who were studying missile re-entry.

Teller Ede (Budapest, 1908. január 15. – Stanford, Kalifornia, 2003. szeptember 9.) magyar származású amerikai atomfizikus. Legismertebb a hidrogénbomba kutatásokban való aktív részvétele, ezért az USA-ban mint „a hidrogénbomba atyja” vált közismertté.

Teller az Osztrák-Magyar Monarchiában született, Budapesten. Apja Teller Miksa, jónevű ügyvéd.
1926-ban, a „Mintagimnáziumban” (a mai ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskola és Gimnázium)-ban érettségizett, ugyanott ahol (Lord) Balogh Tamás, (Lord) Káldor Miklós, Kármán Tódor, Kürti Miklós, Lax Péter, Polányi Mihály is diák volt. Egész életében nagyra értékelte a magyarországi oktatást. Még Budapesten ismerkedett össze későbbi "mars-lakó" barátaival, Neumann Jánossal, Szilárd Leóval, Wigner Jenővel.
Azt vallotta később, hogy a tudományos sikereit annak köszönhette, hogy a magyar nyelv volt az anyanyelve, máskülönben "csak egy középszintű középiskolai tanár" lett volna belőle.
A matematika iránt érdeklődőtt, de apja azt tanácsolta neki, legyen vegyészmérnök, mert azzal pénzt is lehet keresni, ezért beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre. 1926. január 2-án után hagyta el az országot, részben a Horthy-korszak Numerus clausus törvénye miatt.
Karslruhéban kémiát és matematikát tanult. 1927-ben itt beszélt Hermann Mark professzor a kvantummechanikáról, mint a kémia alapjáról. Ennek hatására nyergelt át azután a fizikára. 1928 tavaszán Münchenben Arnold Sommerfeld mellett tanult. Ebben az évben elveszítette lábfejének egy részét egy villamosbalesetben. 1928 őszén már Lipcsében tanult, ahol Werner Heisenberg volt a professzora. Nála írta meg doktori értekezését az ionizált hidrogénmolekula gerjesztett állapotairól, amit 1930-ban védett meg.

Ezután először molekulaspektroszkópiával foglalkozott, legismertebb eredménye a Jahn-Teller-effektus (1937). Göttingába ment, ahol a későbbi Nobel-díjas James Franck tanársegéde lett. 1933-ban Pöscllel közösen kidolgozta a hajlítási mozgások leírására szolgáló Pöschl-Teller potenciálfüggvényt. Utána Magyar Állami Ösztöndíjjal Rómában Enrico Fermi, majd Rockefeller-ösztöndíjjal Koppenhágában Niels Bohr mellett dolgozott. Itt találkozott először az Ukrajnából menekült George Gamow-val, akivel nagy motorkerékpár túrákat tett.
Külföldi tartózkodása idején nyaranta végig hazajárt és 1933-ban feleségül vette ifjúkori szerelmét Harkányi Micit. Ez kiváltotta a Rockefeller-alapítvány ellenszenvét: nem fogunk nászutat szponzorálni.
Két évet töltött a Göttingeni Egyetemen és 1934-ben elhagyta Németországot a Zsidó Kimenekítő Tanács segítségével. Rövid angliai tartózkodás után 1935-ben Gamow hívására az Egyesült Államokba emigrált, ahol a George Washington Egyetemen tanított, ahol Gamow professzor lett. Ekkoriban sok európait hívtak az Egyesült Államokba, hogy megtanítsa a kvantummechanikát az amerikai diákoknak és professzoraiknak. Teller figyelmét Gamow a magfizika felé terelte. 1938-ban együtt dolgozzák ki a termonukleáris fúzió elméletét. A béta-bomlás nukleonspint átfordító Gamow-Teller-átmenetének leírása is közös munkájuk. P.H. Emmettel közösen értelmezte a nempórusos szilárd felületeken lejátszódó többrétegű adszorpció jelenségét. Azóta az ilyen felületeket Brunauer-Emmett-Teller felületeknek (BET-felület) hívják.
1939-ben a Gamow és Teller által szervezett washingtoni elméleti fizikai konferencián jelentette be Bohr a maghasadás felfedezését. Ekkor New Yorkban, a Columbia Egyetemenen dolgozott, ahol Szilárd Leó is. Mivel Szilárd nem tudott autót vezetni, ő vitte el Einstein-hez, hogy egy Roosevelt elnökhöz írt levelet mutasson neki, ami azután Einstein-levél-ként vált ismertté. Az 1941. december 7-i Pearl Harbor-i támadás után felgyorsultak az események és Chicagóban Teller Fermi mellett dolgozott az első atomreaktor megépítésén. Itt adta neki Fermi az ötletet, nem lehetne-e egy atombombával termonukleáris nukleáris fúziót beindítani. Teller ezután kezdett gondolkodni a szuperbombán.
A chicagói reaktor 1942 sikeres decemberi beindítása után Tellert meghívták a Manhattan-tervbe. A hiroshimai bomba ledobását talán, a nagaszakiét biztosan feleslegesnek tartotta.
1945-ben tagja a Reaktorbiztonsági Bizottságnak, 1947-től elnöke. Felismerte az urán-grafit-víz típusú reaktorok veszélyforrását (Teller-Effektus) és sikerült leállíttatnia az olyan grafitos reaktorok működtetését, mint amilyen például a Csernobili erőmű. Csernobilban többek között Teller-effektus vezetett a katasztrófához. Részt vett az inherensen biztonságos (bolond-biztos) TRIGA reaktorok kifejlesztésében.
1952-ben a Los Alamos-szal elégedetlen Teller kezdeményezésére is létrehozták a kaliforniai Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumot, aminek egy időre igazgatója lett. Stanislav Ulam módosításával (deutérium helyett deutérium és trícium keveréke) 1952-ben végrehajtották az első sikeres hidrogénbomba kísérletet.
Szülei és Emmi húga Magyarországon maradtak. Húgának férje és édesanyjának bátyja 1944-ben a Holocaust áldozata lett, a többiek a pesti gettóban érték meg a felszabadulást. Édesapja 1950-ben meghalt, édesanyját, húgát és unokaöccsét 1951-ben kitelepítették Tályára, ahonnan másfél év múlva térhettek vissza Pestre, de lakásukat elvették. Unokaöccse 1956-ban elhagyta az országot. Szilárd Leó 1958-ban rá akarta beszélni, hogy menjen el Moszkvába vele a Pugwash Konferenciára, hogy beszélhessenek a szovjet atomfizikusokkal a nukleáris leszerelésről. Ő azonban elutasította, rokonai magyarországi fenyegetettségére hivatkozva. Ezt Szilárd elmondta Moszkvában a szovjeteknek és a magyar küldöttnek, Jánossy Lajosnak is, mint abszurd dolgot. Három hét múlva édesanyja és húga megkapta az útlevelet és találkozhatott Tellerrel San Francisco-ban. Szilárd levélben köszönte meg a segítséget Jánossynak.
1962-ben Kennedy elnöktől Fermi-díjat vehetett át a kémia és a fizika terén elért eredményei, a termonukleáris kutatásban játszott vezető szerep és a nemzetbiztonság erősítése terén végzett munkájának elismeréseként. A Reagan-Gorbacsov puhatolózások idején Reagant határozottan biztatta, ne engedjen a csillagháború kérdésében, mert a szovjeteknek nincs ilyen elektronikájuk.
1936 után 1990-ben járt újra Magyarországon, s utána minden évben hazalátogatott. 1994. április 23-án Göncz Árpád köztársasági elnöktől Magyar Köztársasági Érdemrendet vehetett át. 1997-ben megkapta az akkor elsőként kiosztott Magyarság Hírnevéért kitüntetést. Az Orbán-kormány idején az első Corvin-lánc birtokosok egyike lett.

Kabos Gyula

Julius Kabos
Date of Birth19 March 1887, Budapest, Austria-Hungary
Date of Death6 October 1941, New York, USA (suicide)

He left Hungary because of Nazism and arrived to the US in 1939. He thought that he would become a famous comedian (like in his homeland), but he wasn't discovered and slid into poverty. Finally he committed suicide in 1941.
Was a successful dramatic actor, but after Hyppolit a lakáj (1931) he was typecast as a comedian and only appeared in comedies on stage and on screen.

Kabos Gyula (eredeti családneve Kann) (Budapest, 1887. március 19. – New York, 1941. október 6.) színész, humorista

1887. március 19-én született Budapesten. 1905-ben Solymosi Elek színiiskoláját végezte el. Pályáját még ez évben Szabadkán kezdte. 1906-1907 között Zomborban, 1907-1910 között ismét Szabadkán játszott. Pályája Nagyváradon (1910-1913), majd a Királyi Színházban (1913-1914) és a Royal Sörkabaréban folytatódott. 1916-1918 között a Kristálypalotában, a Fővárosi Orfeumban, a Télikertben, 1917-ben a Magyar Színházban, és az Intim Kabaréban lépett színpadra. Nagyváradon színházalapítással próbálkozott (1918), a következő évben visszatért Budapestre. 1919-ben a Dunaparti Színház tagja lett. Ezután az alábbi budapesti színházakban lépett fel:
Andrássy úti Színház
Magyar Színház
Vígszínház
Belvárosi Színház
Renaissance Színház
Pesti Kabaré
Revü, Scala
Blaha Lujza Színház
Budai Színkör
Mindenütt nagy sikert aratott a világot jelentő deszkákon. 1926-1929 között a Fővárosi Operettszínház tagja volt. Színi mestersége mellett 1929-től 1930-ig a Fővárosi Művész Színház igazgatója volt.
1935-1937 között a Víg, 1937-1938-ban a Magyar és Andrássy Színházhoz kötötte szerződés. 1939-ben az USA-ba települt, ahol alkalmi fellépésekkel szórakoztatta a magyarul tudó közönséget. Filmvállalatok közül egyik sem alkalmazta, teljesen mellőzték és utolsó évei keserűségben teltek. 1941. október 6-án hunyt el New Yorkban, Kobas néven temették el és sírjára csak jóval később akadtak rá.
"Pályáját mint táncoskomikus kezdte, majd a pesti kabaré utánozhatatlan egyénisége lett, s maradandót alkotott vígjátékokban, komikus és tragikomikus szerepekben is. Hadaró és dadogó beszéddel, eszköztelen játékkal, félszeg mozdulatokkal, groteszk mimikával teremtett figuráját számos, 1931-1938 között készült film is őrzi." (Magyar Színházművészeti Lexikon, Akadémiai Kiadó, 1994)

Filmjei:

1931 Hyppolit, a lakáj
1932 Piri mindent tud, Repülő arany
1933 Mindent a nőért
1934. márciusi mese, Meseautó, Lila akác, Az új rokon, Emmy, Iglói diákok
1935 Köszönöm, hogy elgázolt, Ez a villa eladó, Budai cukrászda, Elnökkisasszony, Halló, Budapest!, A csúnya lány, Címzett ismeretlen, Az okos mama
1936 Szenzáció, Nászút féláron, Három sárkány, Dunaparti randevú,
1937 Fizessen, nagysád, Lovagias ügy, Torockói menyasszony, Pesti mese, Szerelemből nősültem, Hotel Kikelet, Viki, A kölcsönkért kastély, Hetenként egyszer láthatom, 120-as tempó, Úrilány szobát keres, 300 ezer pengő az utcán, Maga lesz a férjem!, A harapós férj, Hol alszunk vasárnap?
1938 Pillanatnyi pénzzavar, Döntő pillanat, Borcsa Amerikában, Beszállásolás, Rozmaring, Fehérvári huszárok, Papucshős

Matt Stone

Matthew Richard "Matt" Stone (born May 26, 1971) is an American animator, screenwriter, director, producer, voice actor, musician and actor. Along with Trey Parker, he is one of the creators of the critically-acclaimed animated television series, South Park.

Stone was born in Houston, Texas, the son of Sheila Lois (née Belasco), a homemaker, and Gerald Whitney Stone, an economics professor (who share the first names of South Park characters Gerald and Sheila Broflovski). Stone's mother is Jewish and his father is of Irish descent, and Stone "grew up agnostic"[1] and considers himself ethnically Jewish.[2] He has a sister named Rachel. Stone was raised in the Denver area, then moved to Littleton, Colorado. He lived near, but did not attend Columbine High School, contrary to popular belief (although he did take the SAT there)[citation needed], rather he went to Heritage High School, in Littleton. He holds a degree in mathematics from the University of Colorado[3], and was their first student to hold a double major in film and mathematics.
He now lives in Bel Air, Los Angeles, California

In 1997, Comedy Central debuted South Park, now in its twelfth season, which he and his college friend Trey Parker created. Stone was said to be the basis for the character of Kyle Broflovski on the show.
Stone is also a member of the band DVDA with Parker, for which he plays bass and drums. DVDA's songs have appeared in South Park. They include "Chewbacca", or "I Am Chewbacca", at the end of the episode "Starvin' Marvin in Space", "Montage", during the episode "Asspen", Orgazmo ("Now You're a Man"), BASEketball ("Warts on Your Dick"), South Park: Bigger, Longer & Uncut ("What Would Brian Boitano Do? Pt. II," "Hell Isn't Good" with lead vocals by James Hetfield of Metallica) and Team America: World Police ("America, Fuck Yeah," "Everyone Has AIDS," "Only a Woman" and a new version of "Montage"). There are also several previously unheard live songs made by them called "Crack" (or "Everybody Loves Crack"), "David Kelley, TV Warrior" and a cover of the Primus song "Sgt. Baker" (in a live recording of this song, Parker notes the reason for the cover is because Primus was the only other band they'd opened for).
The band Primus also performed the original South Park Theme Song during the first two seasons of its run. He also appeared as a guest producer on the third track - entitled "Natural Joe" - of Primus's 1999 album, Antipop.
Stone claimed to have been on acid with Trey Parker at the time of the 2000 Academy Awards, where they wore dresses popularized by Jennifer Lopez and Gwyneth Paltrow at previous awards shows.[4]
On September 28, 2007, Parker and Stone acquired the rights to the Canadian-made Kenny vs. Spenny,[5] which premiered November 14, 2007 on Comedy Central with ten old and new episodes.

South Park's early episodes tended to be shock value-oriented and featured more Pythonesque humor than later episodes. Although satire had been used on the show occasionally earlier on, it became more prevalent in later episodes. Episodes have parodied Michael Jackson ("The Jeffersons"), Paris Hilton ("Stupid Spoiled Whore Video Playset"), and The Passion of the Christ ("The Passion of the Jew"), as well as addressed serious political issues such as terrorism ("Cartoon Wars"), American immigration policy ("Goobacks"), Gay Marriage ("Follow that Egg"), and the Terri Schiavo case ("Best Friends Forever").
The pilot episode, "Cartman Gets an Anal Probe" (nearly identical to the first official episode, which has the same name), required three months to produce using construction paper and traditional cut-out animation techniques. However, the version that aired was different from the original version. Current episodes duplicate the original, amateurish look using modern computer animation tools — first PowerAnimator and then Maya, which Parker and Stone described as "building a sandcastle with a bulldozer". This allows for a shorter production schedule, enabling the creators to respond quickly to current events. The December 17, 2003 episode "It's Christmas in Canada" depicted the capture of Saddam Hussein a mere three days after the actual event, even referring to the "spider hole" in which he was found. In this instance - as with the Elián González episode ("Quintuplets 2000") - the creators changed the production of an episode at the last minute to focus on the new world event.
In 2002, the episode "Free Hat" aired. In this episode - inspired by Kyle's comment on Ted Koppel's Nightline that changing E.T. the Extra-Terrestrial would be like changing Raiders of the Lost Ark - a fictional George Lucas and Steven Spielberg decide to alter the first Indiana Jones film. Soon after the episode aired, Lucas and Spielberg announced that contrary to rumors they would not be altering Raiders of the Lost Ark for DVD release. Parker and Stone jokingly suggested that the episode prevented any alterations from happening.[citation needed]
On August 26, 2007, Parker and Stone committed to three more seasons of South Park, so the show will run until at least 2011.[2] They will continue to write, direct, and edit every episode of the show. [4]
Edited versions of South Park episodes, with the TV-14 rating, began broadcasting in syndication on September 19, 2005 on various local channels around the U.S.[5]
In March 2008, Comedy Central made all South Park episodes available for legal streaming on the South Park Studios website.
Matt Stone (született 1971. május 26-án) a South Park című tévésorozat egyik készítője.
Stone a texasi Houstonban született, és a coloradói Littleton Denver külvárosában nőtt fel. Apja ír, anyja zsidó származású, önmagát csak etnikailag tartja zsidónak. Több fokozata van filmből és matematikából a Coloradói Egyetemtől. 1997-ben a Comedy Central műsorra tűzte a South Parkot, melyben ő és Trey Parker működött együtt.
Stone feltűnt a 2002-es Michael Moore-dokumentumfilmben, a Kóla, puska, sültkrumpliban. A South Parkban rá alapul Kyle Broflovski fiktív szereplő.

A South Park Emmy-díjas animációs sorozat, melyet Trey Parker és Matt Stone készít 1997 óta. A sorozat négy alsó tagozatos fiú és családtagjaik, valamint a többi városi lakos szürreális kalandjait mutatja be, akik a coloradói South Park kisvárosban élnek.
A South Park elsősorban a napi események és a popkultúra kifigurázásáról ismert. A sorozat rendszeresen kigúnyolja az amerikai kultúrát, többek közt a média napihíreinek vagy híres személyiségek parodizálásával és egyéb közéleti történések feldolgozásával, közülük többet mélyen elítélve, de tabukat is döntögetve.
A sorozatot az Egyesült Államokban a Comedy Central sugározza és 1997 óta egyre nagyobb sikernek örvend; 2008-ban már a tizenkettedik évadnál jár és a készítők nemrégiben még három évad elkészítésére kötöttek szerződést a tévécsatornával.

Milos Forman

Jan Tomáš Forman (born February 18, 1932), better known as Miloš Forman (IPA: [ˈmɪloʃ ˈforman]), is an actor, screenwriter, professor and two-time Academy Award-winning film director.
Forman was born in Čáslav, Czechoslovakia (present-day Czech Republic) to a Jewish father and a Protestant mother. He was orphaned at a very young age when his parents died at the German concentration camp in Auschwitz; his father was imprisoned due to membership in a Czech Resistance group, his mother imprisoned for dealing in illegal grocery trade.
After the war, Miloš attended King George College public school in the spa town Poděbrady, where his fellow students were Václav Havel and the Mašín brothers. Later on he studied screenwriting at the Academy of Performing Arts in Prague. He directed several Czech comedies in Czechoslovakia. However, in 1968 when the USSR and its Warsaw Pact allies invaded the country to end the Prague Spring, he was in Paris negotiating for the production of his first American film.
The Czech studio for which he worked fired him, claiming that he was out of the country illegally. He moved to New York, where he later became a professor of film at Columbia University and co-chair (with his former teacher František Daniel) of Columbia's film division. One of his proteges was future director James Mangold, whom Forman had advised about scriptwriting.
In spite of initial difficulties, he started directing in his new home country, and achieved success in 1975 with the adaptation of Ken Kesey's novel One Flew Over the Cuckoo's Nest, which won five Academy Awards including one for direction. In 1977, he became a naturalized citizen of the United States. Other notable successes have been Amadeus, which won eight Academy Awards, and The People vs. Larry Flynt for which he received a Best Director Academy Award Nomination and a golden globe win.
Forman's early movies are still very popular among Czechs. Many of the situations and phrases made it into common use: for example, the Czech term zhasnout (to switch lights off) from The Firemen's Ball, associated with petty theft in the movie, has been used to describe the large-scale asset stripping happening in the country during the 1990s.
In 1997 he received the Crystal Globe award for outstanding artistic contribution to world cinema at the Karlovy Vary International Film Festival.
Forman co-starred alongside Edward Norton in the actor's directorial debut Keeping the Faith (2000) as the wise friend to Norton's young, conflicted priest.
In 2006 he received the Hanno R. Ellenbogen Citizenship Award presented by the Prague Society for International Cooperation.
Forman's two twin sons Petr Forman and Matěj Forman (born in 1973) are also movie and theatre actors.
Asteroid 11333 Forman was named after Milos Forman.

Audition (1963)
Black Peter (1964)
Loves of a Blonde (1965)
The Firemen's Ball (1967)
Taking Off (1971)
One Flew Over the Cuckoo's Nest (1975)
Hair (musical, 1979)
Ragtime (1981)
Amadeus (1984)
Valmont (1989)
The People vs. Larry Flynt (1996)
Man on the Moon (1999)
Goya's Ghosts (2006)
Miloš Forman (eredetileg Jan Tomáš Forman) (Čáslav, Csehszlovákia, 1932. február 18. – ), New York-ban élő cseh filmrendező, színész és forgatókönyvíró.

Igen fiatalon elárvult, mert a szüleit megölték az auschwitzi koncentrációs táborban, a cseh ellenállásban való részvételük miatt. A háború után Miloš a Poděbrady város iskolájába járt, ahol iskolatársa volt Václav Havel is. Később filmrendezést tanult a prágai filmművészeti iskolában. A Varsói Szerződés csehszlovákiai invázióját követően, 1968-ban az Egyesült Államokba emigrált.
A kezdeti nehézségek ellenére új hazájában is rendezni kezdett, és első sikerét Ken Kesey Száll a kakukk fészkére regényének filmadaptációjával érte el 1975-ben: 5 Oscar-díjat kapott, köztük a rendezésért járót is. Másik nagy sikerű filmje az Amadeus, amely 8 Oscart kapott 1984-ben.

Csehszlovák filmek
1960 Laterna magica II
1963 Konkurs (Meghallgatás)
1963 Kdyby ty muziky nebyly
1964 Černy Petr (Fekete Péter)
1965 Lásky jedné plavovlásky Egy szöszi szerelme
1967 Hoří, má panenko Tűz van, babám!

Amerikai filmek

1971 Taking Off (Elszakadás)
1973 Visions of Eight (Így látták ők) (dokumentumfilm, társrendezők: Jim Clark, Kon Ichikawa, Jurij Ozerov, Claude Lelouch, Arthur Penn, Michael Pfleghar, John Schlesinger, Mai Zetterling)
1975 Száll a kakukk fészkére
1979 Hair
1981 Ragtime
1984 Amadeus
1989 Valmont
1996 Larry Flynt, a provokátor
1999 Ember a Holdon
2006 Goya's Ghost
2008 Amarillo Slim (előkészületben)

Sacha Baron Cohen

Sacha Noam Baron Cohen (born October 13, 1971) is a British Jewish comedian, writer and a Golden Globe-winning actor most noted for his comic characters Borat (a Kazakh reporter), Ali G (a junglist-hip hop gangsta wannabe from suburban Staines) and Bruno (a flamboyantly gay Austrian fashion reporter).
In his routine, Baron Cohen typically conducts interviews with respected figures while posing as one of his characters for comic effect. His interviewees believe that the ostensible interviews are sincere and legitimate. His work has been recognized with several Emmy nominations, an Oscar nomination for Best Adapted Screenplay, a BAFTA award and a Golden Globe for Best Actor for his work in the feature film Borat: Cultural Learnings of America for Make Benefit Glorious Nation of Kazakhstan. In 2009 he is scheduled to star in the feature film Dinner for Schmucks, based on a screenplay by comedian Andy Borowitz.
On December 21, 2007, Baron Cohen announced that, because the public had become too familiar with the characters, he was going to retire Borat and Ali G.

Baron Cohen, the youngest of three sons, was born in Hammersmith, London, England,[1] to an Orthodox Jewish family.[3] His mother, Daniella (née Weiser), teaches at a school of movement and was born in Israel.[4] His father, Gerald Baron Cohen, originally from Wales,[5] owns a menswear shop in Piccadilly. Baron Cohen's paternal grandfather was born in Pontypridd and his maternal grandmother, who now lives in Haifa, Israel,[6] was an acclaimed ballet dancer from Germany.[7][8][9] His paternal great grandfather was born in Kaunas.[10] His brother Erran Baron Cohen, a composer and trumpet player with Middle Eastern influences and a founding member of the British electronica world-music group Zöhar, lent his talents to the Borat film with the song "O Kazakhstan" and others. Sacha Baron Cohen's cousin Simon Baron-Cohen is a leading researcher in the study of autism spectrum disorders (including Asperger syndrome).

The Baron Cohens enjoyed a high standard of living. Sacha attended Haberdashers' Aske's Boys' School, a privileged private school in Elstree. The same school was also attended by fellow Jewish comedians Matt Lucas and David Baddiel. He also attended Dulwich College (Dulwich - South London). He then attended Christ's College, Cambridge where he studied history under Niall Ferguson and wrote his thesis on Jewish involvement in the American Civil Rights movement, with emphasis on the 1964 murders of James Chaney, Andrew Goodman and Michael Schwerner in Mississippi.[11]
At the Cambridge University Amateur Dramatic Club, Baron Cohen acted in plays such as Cyrano de Bergerac and Fiddler on the Roof, in which he played Tevye. His long-time collaborator Dan Mazer also attended the University of Cambridge and was a member of the Cambridge Footlights, and although Baron Cohen himself was not a member, he performed in at least one Footlights presentation as well as other shows (including singing the part of Guy Fawkes in the musical Gunpowder, Treason and Plot).
Baron Cohen first acted in theatrical productions featuring the Socialist-Zionist youth movement Habonim Dror.[12]
He spent a year in Israel at Kibbutz Rosh HaNikra and Kibbutz Beit HaEmek as part of the Shnat Habonim Dror, before matriculating to university.[13]
According to Baron Cohen, "I wouldn't say that I am a religious Jew, but I'm still proud to be Jewish."[14] However, he keeps kosher and generally observes the Jewish Sabbath, refusing to answer the phone on Shabbat.[6][15][16]
Baron Cohen frequently speaks in Hebrew and Polish while playing the anti-Semitic character Borat. He also sang the lyrics from an old Hebrew folk song in an episode of Da Ali G Show. Additionally he identifies his country's greatest scientist, who he says discovered a woman's brain is the same size as that of a squirrel, as "Dr Yarmulke". (A yarmulke, or kippah, is the skullcap worn by Jews.)

In the early 1990s Baron Cohen was hosting a weekly program on Windsor cable television's local broadcasts alongside Carol Kirkwood, who has become the BBC anchor for weather broadcasts. He was fired by Windsor TV for broadcasting a lewd presentation for St. Valentine's day. In 1995, Channel 4 was planning a replacement for its series The Word, and disseminated an open call for new television presenters. Baron Cohen sent in a tape of himself in the character of Kristo, a fictional television reporter from Albania (who developed into the Kazakhstani Borat), which caught the attention of a producer. Baron Cohen bided his time by working for a Swindon-based television company; during this period he made his first feature film appearance. He also presented the Teenage program F2F.

After a brief office-work career which included a stint at investment bank Goldman Sachs,[19][20] Baron Cohen went back into acting, appearing during 2-minute sketches as his fashion reporter Bruno on The Paramount Comedy Channel during 1998. He shot to fame when his comic character Ali G, an idiotic Junglist, started appearing on The Eleven O'Clock Show on Channel 4, which first went to air September 8, 1998.

Da Ali G Show began in 2000, and won the BAFTA for Best Comedy in the following year. Also in 2000, Ali G appeared in Madonna's music video "Music".
In 2002, Ali G was the central character in the feature film Ali G Indahouse, in which he is elected to the British Parliament and foils a plot to bulldoze a community centre in his hometown, Staines. His television show was exported to the United States in 2003 (with new episodes set in America) for HBO.


Baron Cohen's second alter ego is 'Bruno' (sometimes written Brüno), a gay Austrian fashion show presenter, who often lures his subjects into unwittingly making provocative statements and engaging in embarrassing behavior, as well as leading them to contradict themselves, often in the same interview. Bruno asks the subjects to answer 'yes or no' questions with either "Vassap" (yes), or "Ich don't think so" (no), or sometimes "Ach, ja!" (oh yes!) or "Nicht, nicht" (not, not). In at least one segment on Da Ali G Show he encouraged his guest to answer questions with either "Keep them in the ghetto" or "Train to Auschwitz". Bruno's main comedic satire pertains to the vacuity and inanity of the fashion and clubbing world, so for instance the aforesaid indifference towards potentially upsetting Holocaust references is intended to reveal a certain insularity surrounding the cultural context of the interviewee.
Plans are underway for Baron Cohen to bring Bruno to the big screen, and after an intense bidding war that included such Hollywood powerhouses as DreamWorks, Sony, and 20th Century Fox; Universal Pictures paid a reported $42.5 million for the rights to the movie. According to insiders, Baron Cohen himself is getting paid $13 million upfront, and will also receive 15% of the box office take. That means if the film (tentatively titled "Brüno") does as well as "Borat", Baron Cohen stands to make approximately $30 million.

Borat: Cultural Learnings of America for Make Benefit Glorious Nation of Kazakhstan, a feature film with "Borat" at the centre, was screened at the 2006 Toronto International Film Festival and released in the United Kingdom November 2, 2006, in the United States on November 3, 2006 and Australia November 23, 2006. The film is about a journey across the United States in an ice cream van, in which the main character is obsessed with the idea of marrying Pamela Anderson. The film is a mockumentary which includes interviews with various American citizens that poke fun at the hobgoblins of American culture, including sexism, racism, homophobia, anti-Semitism, jingoism and Baywatch.
It debuted at the #1 spot in the US, taking in an estimated $26.4 million in just 837 theatres averaging $31,600 per theatre, the fourth highest per-theatre average of all time for movies opening wide (500 screens or more), behind Pirates of the Caribbean: Dead Man's Chest and Spider-Man. It easily outdistanced the expected #1 movie of the weekend, Disney's The Santa Clause 3: The Escape Clause, which earned an estimated $20 million in 3,458 cinemas.
Baron Cohen won the 2007 Golden Globe in the "Best Actor - Musical or Comedy" category, his sixth such award. Although Borat was up for "Best Motion Picture - Musical or Comedy," the film lost to Dreamgirls. On 23 January 2007, he was nominated for an Academy Award for Best Adapted Screenplay. He shared his nomination with the film's co-writers, Ant Hines, Peter Baynham, Dan Mazer, and Todd Phillips.
Aside from the comic elements of his characters, Baron Cohen's performances are interpreted by some as reflecting uncomfortable truths about his audience. He juxtaposes his own Jewish lineage with the anti-Semitism of his character Borat. In one sketch from the TV show (and as such, not included in the film), Borat performs at a small-town USA bar singing an anti-Semitic song called 'In My Country There is Problem' (including lyrics such as "Throw the Jew down the well!", "You must grab [the Jew] by his horns" and "[The Jews] take everybody['s] money; they never give it back"), with many in the bar singing along.[22]
Although the character Borat is Kazakh, he frequently begins segments with Polish expressions "Jak się masz?" (How are you?), "Dzień dobry" (Good day) and "Dziekuję" (Thank you). His use of "Boutrous" was used on BBC's The Fast Show sketches, and Mahir "I Kiss You" Çağrı publicly claims much of the Borat character was based on him. Borat's favorite singer is Korki Buchek. He sings the famous song "Bing Bang". In one scene of the film, Borat encounters some men from Atlanta, Georgia. When asked of his favourite music, he shares the name Korki Buchek and proceeds to sing a song, which causes the men from Atlanta to laugh at him.
In 2007 Cohen published a travel guide as Borat, with dual titles: Borat: Touristic Guidings To Minor Nation of U.S. and A. and Borat: Touristic Guidings To Glorious Nation of Kazakhstan.[23], however on 21st Dec it was announced Borat would retire'

Sacha Baron CohenSzületett: 1971. október 13., LondonJelenleg 37 éves.

Filmjei:

2006 - Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika (Borat: Cultural Learnings of America for Make Benefit Glorious Nation of Kazakhstan)

2002 - Ali G Indahouse

Filmek, melyekben közreműködött:

2008 - Madagaszkár 2. - Az elveszett sziget (Madagascar 2) Julien (szinkronhang)
2007 - Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya (Sweeney Todd: The Demon Barber of Fleet Street) Signor Adolfo Pirelli
2006 - Taplógáz (Talladega Nights: The Ballad of Ricky Bobby) Jean Girard
2005 - Madagaszkár (Madagascar) King Julian, a lemúr (szinkronhang)

Díjak és jelölések:

2007 - Golden Globe-díj - a legjobb vígjáték vagy musical színész (Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika)
2007 - Oscar-jelölés - a legjobb adaptált forgatókönyv (Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika)

James L. Brooks

James L. Brooks (born May 9, 1940) is a three-time Academy Award, nineteen-time Emmy and Golden Globe-winning American producer, writer, and film director.
He is best known for producing American television programs such as The Mary Tyler Moore Show, The Simpsons (in which he created miscellaneous characters, including the Bouvier family), Rhoda and Taxi. His best-known film is Terms of Endearment, for which he received three Academy Awards in 1984.

Brooks was born in Brooklyn, New York, and was raised in North Bergen, New Jersey in a Jewish family.[1] Brooks began his television career as a writer for CBS News from 1964 to 1966. After working for the ABC television series Room 222 as executive story editor, Brooks was hired along with writing partner Allan Burns by television executive Grant Tinker to create a show that would later become The Mary Tyler Moore Show.
The Mary Tyler Moore Show became a critical and commercial success and spawned other television shows created by Brooks and Burns such as Rhoda, Paul Sand in Friends and Lovers, Taxi, The Associates, and Lou Grant. Brooks often sat in the studio audience of shows that he produced in the 1970s. Viewers can usually tell whether Brooks was in the audience by his distinctive loud guffaw. He would also make occasional cameo appearances.[citation needed]
In 1978, Brooks began work on feature motion films. His first project was being writer and co-producer on the film Starting Over and later wrote, produced and directed Terms of Endearment in 1983. Brooks later started his own film and television production company, Gracie Films, in 1984. Gracie Films would produce the television series The Tracey Ullman Show and its spin-off, The Simpsons as well as the animated series The Critic. Gracie Films' notable film productions were Jerry Maguire, As Good as It Gets, Big, Bottle Rocket and Broadcast News.
Brooks had a cameo in The Simpsons episode "A Star Is Born-Again". He also played a semi-fictional version of himself in friend Albert Brooks' comedy Modern Romance as an opinionated film director.
Brooks mentored Cameron Crowe and was the executive producer of Crowe's directorial debut Say Anything.... Crowe recalled later in an interview of the film's anniversary that he approached Brooks and told him about these ideas he had. Upon hearing this, Brooks encouraged Crowe to keep writing.[citation needed] Brooks also mentored Owen Wilson and Wes Anderson after they brought Bottle Rocket to his attention. Owen believes they wouldn't have gotten the film made if it wasn't for Brooks' help.[citation needed] In 2007, Brooks appeared -- along with star Hollywood screenwriters Nora Ephron, Carrie Fisher, and others -- in Dreams on Spec, a documentary about filmmaking.[citation needed] Brooks is one of the few people thanked during the end credits for the film Borat: Cultural Learnings of America for Make Benefit Glorious Nation of Kazakhstan.

James L. Brooks
Született:1940. május 9.

Amerikai író, rendező, producer. Az amerikai televíziózás vezető alakja volt, mielőtt Hollywoodba érkezett. A 60-as évek végétől olyan, Amerika-szerte közkedvelt sorozatok kitalálója és szellemi motorja volt, mint a Room 222, a The Mary Tyler Moore Show vagy az Andy Kaufmant, Danny De Vitót és Christopher Lloydot ismertté tevő Taxi. Mindössze négy mozifilmet alkotott rendezőként és íróként, de ebből három az emberközeli hollywoodi filmek időtálló és népszerű darabjaiként tartható számon. Első filmjét, a halállal (tehát nem happy enddel) végződő Becéző szavakat csak nagy viták árán tudta keresztülvinni a filmstúdiónál. De az eredmény őt igazolta, a filmet öt Oscarral jutalmazta az Amerikai Filmakadémia (ebből hármat Brooks kapott). Később az ő közreműködése nélkül készült el a film folytatása (Esthajnalcsillag). A híradó sztárjai a tévés hírversenyben hajtó, nap mint nap megalkudni vagy konfrontálódni kényszerülő három ember történetét mesélte el Albert Brooks, Holly Hunter és William Hurt főszereplésével. A Bármit megteszekben a kiégett férfi és cserfes kislány sokszor látott párosára azonban már nem volt kíváncsi a közönség. A Lesz ez még így se!, egy érzelmes történet a szerelmes könyveket író, ám a szerelemről mit sem tudó, megszokásai rabjává vált férfiről, Jack Nicholsonnal és az őt megváltoztató Helen Hunttal telitalálat lett: a filmet nemcsak a kritikusok dicsérték, de Amerikában 148 millió dolláros bevételt hozott, és mindkét főszereplő Oscart kapott alakításáért. Brooks eközben a képernyő világához sem lett hűtlen, cége készítette Tracey Ullman (Süti, nem süti) tévés show-ját, és a legendás The Simpsons rajzfilmsorozatot. Brooks jegyezte producerként Cameron Crowe egyes korai filmjeit is.

Itzhak Perlman

Itzhak Perlman (born August 31, 1945) is an Israeli-American violinist, conductor, and pedagogue. He is one of the most distinguished violinists of the late 20th century.
Perlman was born in Tel Aviv, Palestine, now Israel, where he first became interested in the violin when he heard a classical music performance on the radio. He studied at the Academy of Music in Tel Aviv before moving to the United States to study at the Juilliard School with Ivan Galamian and Dorothy DeLay. He made his debut at Carnegie Hall in 1963 and won the prestigious Leventritt Competition in 1964. Soon afterward he began to tour extensively. In addition to an extensive recording career, he has made occasional guest appearances on American television, starting in the 1970s on shows such as The Tonight Show and Sesame Street, as well as playing at a number of functions at the White House.
Perlman contracted polio at the age of four. He made a good recovery, learning to walk with the use of crutches. Today, he generally uses crutches for mobility and plays the violin while seated.
Although he has never been billed or marketed as a singer, he sang the role of "Un carceriere" ("a jailer") on a 1981 EMI recording of Puccini's Tosca which featured Renata Scotto, Plácido Domingo, and Renato Bruson, with James Levine conducting. He had earlier sung the role in an excerpt from the opera on a 1980 Pension Fund Benefit Concert telecast as part of the Live from Lincoln Center series, with Luciano Pavarotti as Cavaradossi, and Zubin Mehta conducting the New York Philharmonic. Perlman is a basso.
In 1987, he joined the Israel Philharmonic Orchestra for their concerts in Warsaw and Budapest, as well as other Eastern bloc countries. He toured with the IPO in the spring of 1990 for their first-ever performance in the USSR, with concerts in Moscow and Leningrad, and toured with the IPO again in 1994, performing in China and India.
While primarily a solo artist, Perlman has performed with a number of other notable musicians, including with Yo-Yo Ma, Jessye Norman and Yuri Temirkanov at the 150th anniversary celebration of Tchaikovsky in Leningrad in December 1990. He has also performed (and recorded with) good friend and fellow Israeli violinist Pinchas Zukerman on numerous occasions over the years.
As well as playing and recording the classical music for which he is best known, Perlman has also played jazz, including an album made with jazz pianist Oscar Peterson, and klezmer. Perlman has been a soloist for a number of movie scores, notably the score of the 1993 film Schindler's List by John Williams, which subsequently won an Academy Award for best score. More recently, he was the violin soloist for the 2005 film Memoirs of a Geisha, along with cellist Yo-Yo Ma. Perlman played selections from the musical scores of the movies nominated for "Best Original Score" at the 73rd Academy Awards with Yo-Yo Ma, and at the 78th Academy Awards.
Perlman plays on the antique Soil Stradivarius violin of 1714, considered to be one of the finest violins made during Stradivari's "golden period", as well as the Sauret Guarneri del Gesu of c.1743.
In recent years, Perlman has also begun to conduct, taking the post of principal guest conductor at the Detroit Symphony Orchestra. He served as music advisor of the Saint Louis Symphony Orchestra from 2002-2004. In November, 2007, the Westchester Philharmonic announced the appointment of Perlman as Artistic Director and Principal Conductor, with his debut performance leading the orchestra to take place in October, 2008.
In 2003, Mr. Perlman was named the holder of the Dorothy Richard Starling Foundation Chair in Violin Studies at the Juilliard School, succeeding his teacher, Dorothy DeLay.
Perlman played during the entertainment at the state dinner attended by Queen Elizabeth II on May 7, 2007, in the East Room at the White House.[1]
Itzhak Perlman resides in New York City with his wife, Toby, also a classically trained violinist. They have five children, Noah, Navah, Leora, Rami (of the rock band, Something for Rockets) and Ariella. In 1995, the Perlmans founded the Perlman Music Program in Shelter Island, New York, offering gifted young string players a summer residential course in chamber music.
Izraelben született 1945, augusztus 31-én. A gimnázium után a Tel-Aviv-i Zeneakadémián tanult, majd 1958-ban New Yorkba, a Juilliard Schoolba "igazolt" Ivan Galamian és Dorothy DeLay szárnyai alá. 1964-ben a Leventritt versenyen aratott győzelmével elkezdődött világraszóló karrierje. Az Izraeli Filharmonikusokkal koncertezett, többek között 1987-ben Budapesten és Varsóban (akkor játszott ez a zenekar először kommunista országokban).
Később fellépett a Szovjetúnióban, Indiában és Kínában is. Csajkovszkij születésének 150. évfordulóján együtt zenélt a Leningrádi Filharmonikusokkal, Jurij Termikanovval, Yo-Yo Mával és Jessye Normannel.
Négy EMMY-díjnak boldog tulajdonosa, többek között a klezmer zenéért való tevékenységéért. Tizenöt alkalommal nyert Grammy-díjat, együtt zenélt Isaac Sternnel, Daniel Barenboimmal, Zubin Mehtával, Pinchas Zuckermannal, Vladimir Ashkenazyval. John Adamssal együtt dolgozott a Schindler Listájának zenéjén, mely olyan jól sikerült, hogy a film sikerében nagyban közrejátszott a síró, szívbemarkoló hegedűjáték.
A Yale, a Harvard és a Brandeis egyetemek tiszteletbeli diplomával illették. Állami kitüntetést kapott Reagan és Clinton amerikai elnököktől.
Kétségkívül a 20. század egyik legzseniálisabb hegedűse.

The Oppenheimer Diamond Empire